Sziasztok!

Legújabb hírem – ami valamicskét hozzájárult, hogy ekkora űrt eresszek két bejegyzés közé – hogy elkezdtem dolgozni. Köszönöm a képzeletbeli pacsit mindenkitől, zsebre is teszem! Egy vezeték nélküli szívmonitorozó készülékeket gyártó cég könyvelésén helyettesítek valakit 2-3 hónapig, 30-35 percre otthonról – autóval, odafele. Hazafele ugyanis kb. 1 óra autóval, tömegközlekedéssel meg pontosan két óra. Ha meg a bicaj-vonat párosítást választom, az ugyan másfél óra, viszont akkor bele kell számolni az összes bringázással járó viszontagságot. De nehogy azt higgyétek, hogy ez az izzadás, öltözködés kérdésköre!! Nem, a bringával járás itt egészen másféle akadályokba ütközik. A városban még hagyján, na de mi van a kisebb városkákkal? A vonaton a mozgáskorlátozottak számára fenntartott helyre kísér a kalauz, ha ott nem mozgáskorlátozott ül, azt felszólítják, hogy adja át neked a helyet, ami persze egyáltalán nem kellemetlen! Aztán – mivel bicikli tárolására a hely persze teljesen alkalmatlan – 4 ülőhelyet elfoglalva a biciklit folyamatosan tartva (hogy ne boruljon fel, de a kocsi ajtaját se akadályozza) lehet is utazni. Ha pedig az ember 25 perc kemény tekerés – dombrafeltolás és szenvedés után lihegve pont eléri a hazafelé tartó vonatot, akkor is jogában áll a kalauznak a vonatra nem felengedni a hülye földönkívülit biciklivel, mivel nagy a tömeg. Vajon mekkora tömegben gyülekeztek a mozgássérültek csütörtökön délután ötkor a Paoli vonatállomáson – kérdem én? Lehet, hogy most volt a vonatozó kerekes székesek találkozója? Ez is csak itt eshet meg, mondjuk, hogy mozgássérültnek titulálnak egy biciklist. Na mindegy, azért én is csak egy ideig szeretek széllel szemben hugyozni, úgyhogy úgy döntöttem majd kicsit később fogom átnevelni az amerikaiakat a biciklis közlekedésre. Végtére is én csak a Betmen vagyok, nem a Bájszikülripermen. (Maminak köszi az utalást, mag a Monty Pythonnak, aki meg nem érti, kacsintson csak ide!) Szóval munkába már két hete járok, így vagy úgy, de a hajam még mindig tart. Bár igazából már nem sokáig, mert reményeim szerint Karácsony előtt sikerül rávennem magam, hogy megmutassam a félig lenövesztett - reggelente idétlenül kunkorodó, néha alig takargatható - felnyírásomat egy itteni fodrásznak. Remélem nem fog szívrohamot kapni, nem hiszem, hogy arra kiterjed a felelősségbiztosításunk. Mindegy, majd jó szokásomhoz híven ráfogom a Dundira, hogy ő vágta le ily gyatra módon.

Megrendeztük továbbá az első Hungarian Gulyás partinkat is, aminek az előkészületeit sokan nyomon is követtétek fészbúkon - ezúton is köszönjük a drukkolást – minden szuperül alakult. Marha megfőtt, Malátalé megivódott, Gulyás gasztroenterizálódott, Höri hülyült, Kártya kirakódott, a különböző kultúrák meg jóízűen összedörgölődztek egy kis sajttorta mellett. Sajnos fényképezni az est hevében elfelejtettünk, de álljon itt egy kép egy korábbi estéről olasz barátainkkal, akik remélem nem bánják az effajta hírnevet.

Most látom csak, hogy Dundi ígért még egy beszámolót a hálaadásos hétvégénk másik spontán programjáról, úgyhogy ha hazajön az amerkiaifoci meccsnézésről a szomszédból, jól behajtom rajta és legközelebb (remélhetőleg egy éven belül) azzal jelentkezünk. Nagyon hiányoztok! Ha netán olyan is olvassa ezt, akit véletlen nem ismerek, attól elnézést a személyeskedésért, bár miért is ne hiányozhatna. Ugye. Jesszus, hazajött a Dundi, ezek ketten megittak a szomszéddal 68 Óz sört, úgyhogy fenejól mulat, megyek is, jók legyetek, puszpusz!

Hello Kedves Rajongok :)

Eloszor is, amint elkezdtem irni a blogot eszrevettem,h annyira hozzaszoktam az angol billentyuzethez es ahhoz , h azon irok magyar leveleket,h mar automatikusan ekezetek nelkul irom a szavakat. Szerencsére ez a Wordnél azonnal kicsapta a biztosítékot és visszaterelt a helyes ösvényre. :) Szóval már jó régen jelentkeztünk bejegyzéssel, pedig a kedves feleségem már többször mondta,h majd ő ír valamit ugyanis most neki vannak nagyobb hírei mint nekem. Csak hát már mindenki ki van éhezve egy jó hamsterre, uh nem maradhatok szó nélkül.

Szóval időrendben haladva először is meglett az új autónk. Végül a Toyota Priust sikerült beszerezni amire most biztos minden 4 kerék párti felszisszent. Daisy-nek(Százszorszépnek) hívják a színe után, uh mi is megtartottuk ezt a nevet,h kevesebb legyen neki a stressz a váltással :) Nagyon ragaszkodott a gazdájához, uh leoperálni róla rendszámtáblát ami műanyag csavarokkal volt felrögzítve egy kisebb kanossza volt. Ugyanis itt, mint utóbb kiderült a rendszámtábla a tulajdonoshoz tartozik uh azt viszi magával. A Csuszinak (ugyanis ő a büszke tulajdonos, mivel én még mindig nem jutottam jogsihoz)meg a kezébe nyomtak egyet az átiratásnál,h Isten éltessen a rendszerben. :) Szóval késsel vágtuk utána fúrtuk, faragtuk azokat a szaros műanyag csavarokat - amik teljesen belegyógyultak igy 7 év alatt a menetbe – mire végül sikerült leszedni a régit és kb egy facsavarral a műanyag közepébe visszarakni az újat. Tehát amikor legközelebb valaki az IKEA butorán kívül bármit rögzíteni szeretne műanyag csavarral hosszabb időre, majd szétszedni azt egy láncfűrész nélkül ez jusson eszébe. Amúgy nagyon szeretjük, szerintem repül mint az álom, gyorsul ahogy a régebbi is tette tehát annyira nem lógok ki a forgalom tempójából  a „homár hibrid” kocsinkkal ahogy itt általában elkönyvelik messzebb a városoktól.

Volt is egy héttel ezelőtt egy elég hosszú túrám a Pennszilvánia állami egyetem fő kampuszára. Egy ajánlatkéréssel kapcsolatos megbeszélés az egyetem kutatás-fejlesztés részlegénél. Én már előre elkönyveltem a bukásunkat mivel ez a kísérlet megvalósításának egy kis mellékszála tulajdonképpen és gondoltam,h ennyit ezek ugyse tudnak kiköhögni. 3 óra vezetés után megérkeztem egy átlagos kis épülethez, hát ez sem azt sugallta, hogy itt fényes üzlett lesz. Aztán nekikezdett a koma,h mi merre hány méter - ugye azt már tudtam én is hogy itt levegőt kell melegíteni - csak azt nem említették,h egy repülő-turbina kísérlethez. Na itt már kezdett izgalmassá válni a dolog, mivel én ugye ilyeneket tanultam az egyetemen is. Beszélgettünk egy picit az ügyről, majd körbevittek minket. Itt jött az igazi meglepetés ugyanis a világ egyik legnagyobb repülőgép gázturbina gyártója támogatta a labort , meg az amerikai energia hivatal és az egyik legújabb modellük továbbfejlesztésén folyik éppen egy kutatás, tehát ott pihent a laborban egy gázturbina hátsófertály. Hasonlítás képen nekünk egy 30 éves orosz vadászgépből kiszerelt indító "mikró" turbinánk volt, (amivel a rendeset indítják be) az egyetemen aminek örültünk ha beindult :) Szóval nagyon érdekes volt látni  milyen amikor az ipar tényleg együtt dolgozik az egyetemmel és olyan kutatás folyik ami érdekes az iparnak is. És miért az egyetemen csinálják? Mert sokkal olcsóbb mint a saját laborjukban.(nyilván a munkaerő kicsit diszkontosabb az egyetemen:) Cserébe az egyetemi kutatók meg csinálhatnak olyan dolgokat is ami eszükbe jut, nem csak amit a szponzor elvár.

A másik nagy élményünk mostanában a Hálaadás volt. Tudtuk,hogy jön és van körülötte felhajtás de igazából csak akkor kezdetm el realizálni,h ez mekkora szám amikor mindenki kérdezgette,h mit fogunk csinálni és egy csomó magasabb beosztású ember "családi hangvételű" körlevlekkel kívánt boldog hálaadást és köszönte meg hogy együtt dolgozhatunk. Egyébként egy csomó ember mondta,h jobban szereti ezt mint a karácsonyt mert ugyanúgy összejön a család(hálaadáskor gyakran barátokkal kiegészülve) és nem kell az ajándékok miatt sem aggódni.

Mellékszál: szerintem a legtöbb amerikai nincs tisztában,h ilyenkor mit ünnepelnek csak a pulyka meg a szeretet jut eszükbe. Ha gonosz akarnék lenni azt mondanám,h az ünnep lényege az őslakos amerikaiak lemészárlása volt. De persze ez sem igaz. Tehát amikor jöttek a telepesek akkor sikerült majdnem kinyiffantani magukat mert az otthoni magok sehogy se akartak működni az itteni földbe. Erre a kedves indiánok segítettek nekik, megmutatták hogy itt a kukorica a királyság meg a juharszirup. És az első aratás után rendeztek egy közös vacsit amivel megköszönték a helyieknek a jószándékú európai komák a segítséget. Perszer késöbb jöttek mások is akik vagy csak nehézséget vagy hitetlen kutyákat láttak a helyiekben és rendeztek egy elég korrek genocídiumot ilyentájt jópár évben és mindegyik után kijelöltek egy hálaadás napot. Ezért az őslakos leszármazottak egy része nem is ünnepli a hálaadást.

Na csöppenjünk vissza a cukormázba. Tehát az autónk előző tulajdonosa mondta,h ha lesz lehetőségünk mindenképp menjünk el egy helyi (családi) hálaadásra mert nagyon nagy buli. Nekünk nem ugy nézett ki hogy idén ez sikerül, sőt még a barátaink más országokból akiknek ugyancsak nincs kötődésük ide ugyancsak elutaztak ide-oda, uh teljesen magunk maradtunk ünnepi hangulat nélkül. Miután elfogadtam ezt a tényt utánanéztem,h ilyenkor mint lehet csinálni és egész jó kis programokat találtam. Uh aznap lementünk egy nagy felfonulásra (Philladelphia Thanksgiving Festival) ahol mindenféle, jelmezes csapatok óriási héliummal töltött műanyag lényekkel amiket 10 ember fogott,h nehogy megbokrosodjon, mazsorettek menetelő zenekarokkal és mindenféle vicces figurák vonultak fel.

Mire a klónok megrohamoztak már ki is néztük a vacsinkat egy bárban nem messze,5 fogásos vacsora amibe mindenféle hálaadás dolog benne van (pulyka, töltelék amit itt külön szolgálnak fel..., krumplipüré, mindenféle pite és sütemény). Hazafelé úton találkoztunk egy kutya pajtival és a gazdival (ja ugyanis a Höri is velünk jött a felvonulásra, ugyanis neki is hétvége volt) és velük megbeszéltük,h a vacsi elött beülünk egy bárba,h jobban megismerjük egymást. No ennek én nagyon megörültem mert már sokat hallottam róluk, de még sosem volt szerencsém személyesen is találkozni. Utána hazabandukoltunk én tettem vettem és az utcán összefutottam a szembe szomszéddal is, aki amikor meghallotta,h mi egy bárba megyünk hálátadni akkor meghívott minket a családi bulijukba. Nokérem ez már valami, erre persze majd kiugrottam a bőrömből örömömben, de kondszolidáltan megköszöntem és megkértem hadd egyeztessek a kedves feleségemmel :) Miután a Csuszi zöldutat adott a dolognak (részben Juliának a Daisy elöző tulajának köszönhetően aki ugye javasolta a hálaadást,h mekkora buli) már ment is minden a maga rendjén. Szépen 30 perces késéssel jelentünk meg a vacsorán ahogy illik. Mindenki nagyon aranyos volt. A szomszéd pár lánytagjának a szüleinél volt a buli az egyik elővárosban nem messze. De ott voltak a fiú szülei is sőt az egyik nagyi is, uh nagycsaládos buli volt. Minden volt ami csak szem szájnak ingere majd jöttek a sütemények is. Mindenkivel nagyon jót beszélgettünk a házigazdák végtelenül közvetlenek voltak, uh az egyik legizgalmasabb esténket töltöttük el a hálaadás estéjén. ÉS annyi kaját meg sütit csomagoltak nekünk,h még két napig volt belőle. Volt külön „gyerek asztal” ahol ugye mi is ültünk a szomszéd párral meg a testvérekkel, uh ez tök jó alkalom volt őket is jobban megismerni. Uh végül nagyon szuperül alakult a hosszúhétvégénk, amiben volt még egy szerencsés véletlen de az a történet már sajnos nem fér el ebben bejegyzésben.

Szép hetet mindenkinek. Puszi/pacsi Dávid ;)

Sziasztok,

Ezen a héten megvolt az első hivatalos jógaórám, ami azt jelenti, hogy kiléptem a nyolc hetes kezdő tanfolyam biztonságos kis melegéből és bementem egy sima jógaórára. Ilyen tömeget még sosem láttam a teremben, meg is örültem, hogy áhh úgyse férek be, de sajnos a kérdésemre hogy árjúfull, azt felelte az oktató, hogy nyugodtan jöjjek be. Phühh. Itt már azonnal érzékelhető volt a különbség, míg a kezdő csapatban mindenki mosolygott egymásra és bemutatkoztunk, itt mindenki magával volt elfoglalva és a mellettem lévők nem mosolyogtak vissza. Mindegy gondoltam, ez nem veszi el a kedvem, hisz a jóga úgyis ilyen befelé fordulós dolog. Vagymi. Én nem tudom mit szokás csinálni, amikor az oktató aszondja, hogy egy póz közben emeljük fel a tekintetünket, mert ugye az egy zsúfolt teremben tuti a szemben lévőre esik… Ilyenkor ér a másikra nézni? Vagy amikor nem tudod oldalra kinyújtani a karod, mert ott egy másik ember karja ér sután nevetni? Hehe. Hát itt úgy tűnik nem… Pedig a kezdőórán simán megcsináltuk. Fura, de ugye egy röplabdaedzést nehéz úgy végigcsinálni, hogy ne szólíts meg senkit, még ha a nevét nem is tudod, bárkire rá lehet akasztani, hogy ugyan Nyuszifül, üssed már meg azt a labdát! Bármennyire is utálom a „mindenki mondjon egypár szót magáról” köröket, mégis jobban oldja a feszkót, mint a Széchenyi a jeget a Dunán. És az mér van hogy pont akkor nézek egy idősödő faszira, amikor az a heréit igazgatja a sokat sejtető tréninggatyájában? Aztán szerencsére a karma helyére tette a dolgokat és boldogan konstatáltam, hogy a lány, aki nem mosolygott vissza rám, jól kiesett egy pózból. Ehhehe. Persze ahogy átengedtem magam a jóleső kárörömnek, a következő én voltam a padlón. Nah de rajtam nem fog ki ez a jóga! Szépen lassan ráülök a fejére és megtanulok kesztyűbe dudálni. Féllábon.

Osztán, 3 hete hétfőnként eljárok egy beszélgetős csoportba, ahol hozzám hasonló jóhiszemű migránsok, és néhány unatkozó helyi nyugdíjas cserél eszmét az élet nagy dolgairól, angol nyelvgyakorlás címszó alatt. Most hétfőn megismerkedtem egy édesapja oldaláról Erdélyből származó idős úrral, aki azzal fogadott, hogy „Nám bászélák mágyárul!”, olyan cuki volt, tényleg nám bászél, de ezt megtanulta, mert látta a weboldalon, hogy lesz egy lány Magyarországból. Ról? Aztán ott voltak a legújabb barátnőim, egy koreai lány, aki elméleti pszichológiából írja a disszertációját, miközben a férje itt tanul az egyetemen és meglehetősen nehezen teremtik meg a napi kimcsirevalót; plusz egy vérbeli olasz lány, elképesztően cuki angol akcentussal, akinek a férje helikoptereket tervez. Lenyűgöző amúgy, ez mindent elmond a sztereotípiákról, a koreai lánnyal már 3 hete járunk ugyanoda, de még nem jutottunk el a telefonszám cserélésig. Erre berobban ide Manuela, hevesen gesztikulálva és azonnal elkéri a számomat, hogy üljünk be kávézni és csajos dolgokról csacsogni. Szerdán el is mentünk, elhívtam a koreai lányt is és hárman beültünk a belváros közepébe egy szupermenő kávézóba, ahol jólöltözött nők és üzletemberek állnak kígyózó sorban a méregerős kávékért. Hála istennek a városban a legtöbb helyen kapni amúgy rendes kávét, csak nehogy regulart kérjetek, mert akkor kapjátok azt az amerikai híg hányást. És az nevéhez híven rendesen kaparja is a torkot… Az milyen egyébként, hogy az olasz lány és a férje egy hete vannak itt, de máris megtalálták ezt a csoportot, sőt Manuéla a szerdai kávézásba is egy online marketinges kurzus után csatlakozott, amit a neten nézett ki magának és „annyira fantasztikusan érdekes élmény volt”. Ez most komolyan megmosolyogtat, hogy az élet természetesen pont annyira egyszerű, mint amilyennek látod. De végre vannak emberek, akik hasznát vehetik a keservesen megszerzett adminisztratív tapasztalataimnak, úgyhogy gyorsan el is magyaráztam mindent, amit tudok a TAJ-szám, munkavállalási engedély és jogsi szerzés ügyben.

Jah tényleg, hát nem is meséltem, hogy immár teljes legalitásban okozhatok közúti baleseteket motoros járművet vezérelve! És ami a legjobb az egészben, hogy így az én nevemre vesszük a Toyota Priust a Dávid főnökétől, mert ugye Dávidnak nincs érvényes jogsija. Háhhááhá. Persze nem azért mert megbukott, vagy ilyesmi, hanem mert random biztonsági vizsgálatra jelölte ki a Homeland Security, úgyhogy befagyasztották a jelentkezését, és sajnos nem is lehet tudni mennyi időre. Mindenestre így hirtelen halálban rám hárult a feladat, hogy megmentsem a családunk becsületét, és egy nap alatt megtanuljak tűrhető módon elbánni a Párhuzamos Parkolás kegyetlen szörnyetegével. Mivel ugye a környékünkön csak jövő májusra voltak elérhető vizsgaidőpontok, Dávid kitartóan nézelődött és lecsapott egy másnap du. 4-es időpontra a gyönyörű, 200 mérföldre lévő Carlisle kisvárosában. Muhahaa, mondtam, az tuti hogy én addig nem tanulok meg parkolni. Mindenestre Dávid szabadnapot vett ki, hogy elkísérjen és csináltunk az egészből egy jó kis kirándulást. Odafele beugrottunk a munkahelyére, ahol amíg Dundi a porraloltós tűzveszélymegfékezést gyakorolta , én a parkolóban gyaláztam a párhüzemösz párhkölászt. Így franciásan. Hát sok foganatja nem volt. Mire odaértünk a carlisle-i jogsiközpontba azt se tudtam merre van előre és csak az zsongott a fejemben, hogy tolass, aztán másfelet tekerni jobbra, aztán lassan vissza egyenesbe, ami ugye hol a tökömben van?, aztán meg a másik irányba, de ne túlságosan gyorsan, nem nem annyira, ááááhh. Mindegy, egyszer újra lehet csinálni, ha nem sikerül. Persze másodszorra ilyenkor teljesen le szoktak tisztulni a dolgok, az ember egyáltalán nem lesz se idegesebb, se hülyébb, csak szép nyugodtan korrigál. UGYE. Természetesen kikaptam az tavalyi év legmorcosabb vizsgáztatója verseny második helyezettjét, aki idén nyilvánvalóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a helyét a dobogó tetején. Még a szemöldökét is direkt borzolja reggel a tükör előtt. Nyehh, mieznekem. Erre beül mellém a csóka és aszondja hogy látom-e a bójákat. Háhhogyne látnám, nagyon szépek. Hogy ugyan parkolnék-e be közéjük a sárga csíkkal jelzett négyszögbe. Jahogy úgy érti, hogy most azzonal? Hogy parkoljak be, én most, oda? Igen, és lehetőleg ne álljak fel a járdára, mert az azonnali bukás. Óhogyne tessékparancsolni, hát miért is ne kezdenénk ezzel, legalább gyorsabban túlesem a megaláztatáson. Kicsit túlgurultam a bójákon, azon merengve, hogy mennyire felesleges begyakorolni, hogy minek is kell a vállaim vonalában lenni, mikor elkezdesz tolatni, mikor itt nincs egy autó se baszki és persze amúgy se emlékszem, minek. Nah itt bekapcsolt hálistennek az izgulós robotpilóta, fogalmamsincs hogy hogy, valószínűleg borzasztó ívben, de beálltam a bóják közé, és a biztos csak arra szólított fel, hogy Y-ban hajtsak ki a parkolóból, nem arra hogy hagyjam el a járművet és lehetőleg ne üljek többet a volán mögé. Innentől píszofkék volt az egész, kisvárosi altatódalosan ingerszegény környezetben tettünk pár kört és 8 perc 15 másodperc alatt át is mentem. Hogy mennyi a sebességhatár, kedvesuram, hát erre csak irtó lazán annyit feleltem, hogy „Tvenifájv, baszod, mennyi lenne!?” Phöhh. Innen már csak mosolyogni kellett a kamerába meg az Édes Dundira, aki az irodában sápadozott ezalatt és gondolom lélekben már könnyes búcsút vett az új autójától. :D Utána megajándékoztuk magunkat egy szuper vacsival egy hollywoodi díszletnek tűnő nyugdíjas városkában és ittunk egyet magunkra. Meg rátok! Hiányoztok!

Ez egy kis technikai információkat megosztó bejegyzés lesz csak. Létrehoztunk egy naptárat, hogy esetleg ha valaki ki szeretne jönni annak megkönnyítsük a dolgát. A naptárba be lesz írva az összes látogatónk terve uh így ti is jobban tudtok majd tervezni. Illetve beírjuk majd a saját nyaralásinkat is.

Ti nem tudtok a naptárba írni (elvileg :) ), uh ha valaki tervez valamit akkor csak szóljon nyugodtan és mi azon nyomban beiktatjuk !

felelőse : Csuszi :)  vkollai@gmail.com

 A naptárat mindig eléritek az oldal jobb felső sarkából. Innen:

Na szóval kerestünk egy megállót amin átszállhatunk egy másik metróra, ami az eredeti célunk felé tart és ott leugrottunk. Az állomáson olvastam,h amikor volt a Sandy hurrikán lecsapott a városra akkor elöntötte a tengervíz a metró alagutat ami nem tett neki jót, uh ezen a hétvégén javítgatják. Átszállva a másik metróba láttuk,h jó felé megy és a tömeg se volt nemúgy mint az előző metrón, uh meg is nyugodtam. Majd felfigyeltem arra,h szól valami jó kis háttérzene a metrón. El is gondolkodtam,h milyen menő,h van zene a metrón de azért mégiscsak fura,h ilyen modernebb zene szó,l viszonylag hangosabban és nem valami klasszikusabb. A gondolataimból az zökkentett ki,h láttam, hogy egy fiatalabb kb 25-30 körüli szeri lány – aki mellettünk ült - felpattant és elkezdett táncolni (vagyis néhány mozdulatot csinálni heccelésből) a kapaszkodó mellett. Nem rúd táncolni mielőtt valakinek megindul a fantáziá:)a, de olyan klubosabb, fenékrázós stílusban, no hát erre a társaság másik lány tagjának is rá kellett kontráznia uh ő is bemutatott néhány mozdulatot. Ekkor :)öttem rá, hogy a zene igazából a társaság harmadik fiú tagjánál lévő kis vezeték nélküli hangszóróból jön igazából. Nekem ez a kis életkép nagyon tetszett, bár igyekeztem nem telibe bámulni nehogy zokon vegyék. Mi a következőnél már szálltunk is le és láttam,h valaki reklamált a vezetőnél (ráadásul egy fiatal srác) a kéretlen produkció és a zene miatt. Vicces, mert amikor a kombinón a Baross utcánál beindult a mulatós pityu a recsegő mobil hangszórójából azt én se kultiváltam annyira, de ez az életkép nagyon megfogott, plusz a számokat is szerettem, amik mentek és olyan jóhangulatú kis társaságnak is tünt, olyan igazi New York-i kis metrós élménynek éreztem és nem is kell mindennap megismételnem:)

Megérkeztünk a hídhoz, hát ha azt hittem,h az 5. Sugárúton tömeg volt, akkor tévedtem. Olyan volt, mint valami nagy hurkatöltőben rizsszemnek lenni. De azért elmond valamit a kultúráról,h a fél járdát még így is szabadon hagyták a biciklis forgalomnak, legalábbis nagyrészt. A híd nagyon szép és monumentális volt. Nagyon szép kilátással az új világkereskedelmi központra, a szabadság szoborra és a Empire State Bulding-re is. Egy dolog jutott még eszembe,h a Marci barátom hogyan csinált olyan képet, amikor ott volt,h csak ő van az egész hídon… :)

Most vettem észre ahogy a fotót tettem be, hogy valaki epp bujik át a lába alatt:) Na de amit még észrevettem,h a két kép kb ugyanott készült. Tehát egy helyen fotózkodtunk csak 4 év eltolással. Látjátok a lámpát a jobb sarokban meg a felhőkarcolókat hátul. Hát ez nagyon vicces...

A hídon úgy döntöttünk nem gyilkoljuk le teljesen a lábunkat és a kitartásunkat, uh nem megyünk már le a szabadság szoborhoz hanem inkább megnézzük az új világkereskedelmi központ tornyot és a régi helyét, ahol most egy emlékmű áll, ami tök szuper mert nem a magasba törő mint általában a szobrok meg emlékművek hanem egy nagy lyuk a földben, vagyis egy nagyobb sekélyebb lyukban egy kisebb mélyebb ahova csorog le a víz. Odafele úton elmentünk egy templom mellett, ami egy elég megdöbbentő felismerés volt, a templom kicsi :) Általában mindenho,l ahol idáig jártam a templomok csúcsai határozták meg a látképet, na ez a templom kb el volt bújtatva a 40-50 emeletes házak között amik körülvették és a hátsó kertjében volt egy nagyon öreg temető is, régi sírkövekkel. Ami azért vicces, mert az egész belvárosban nincs hely és teli van felhőkarcolókkal itt meg egy fél tömbnyi kis cuki temető van.

Ezek után már lassan tendáltunk vissza a buszállomás felé, még ettem egy hot-dog-ot mert azt ugye New York-ban nem lehet kihagyni. Már majdnem a busznál voltunk, amikor jött velünk szembe egy kommandós ruhás muksó kis alvadt vérrel a fején és bekötött lábbal, de jókedvűen. Erősen gondolkoztam,h mi lehet ez, de nem tudtam kitalálni, uh gondoltam biztos hülyülnek a haverjaival. Majd ahogy közeledtünk egyre több, űrhajós ruhás, szuperhősnek, földönkívülinek  és mindenféle mesés karakternek öltözött ember jött velünk szembe. Erre a Csuszi tudatta velem,h itt most ilyen sorozatok nemzetközi találkozója van  és ezért van ennyi érdekes forma. A hazautunk már jóval rövidebb volt, mivel nem kellet várni az alagútnál és otthon egyből kidőltünk a fáradtságtól. Összességében nagyon jó kis első élmény volt és izgalommal várom a következő kirándulásunkat majd karácsony előtt, majd az alkalmat amikor az első vállalkozó szellemű látogatónkkal felmehetek megnézni a kilátást valamelyik felhőkarcolóra és így már rutinosabban kereshetem a földön bejárt látványosságokat másik szemszögből. Uh az első vállalkozó szellemű vendégünk a vendégem a kilátásra:)

Egyébként most hétvégén volt Haloween ünnepe amikor is a gyerekek jönnek mennek és mindenhova bekopgtatank a "Csokit vagy csalunk" felkiáltással nagyon izgi volt uh majd hét közepe felé megpróbálok írni egy rövid autentikus élménybeszámolót. Előre is köszönöm az ötletet a "legszebb faragott tök amit Magyarországról láttam" díjat nyert Bóka Zsófinak:)

Na ez a pillanat is eljött, bár nem kis késéssel és egy extra bejegyzéssel beékelődve, de itt a története az exodusunknak a Bűnös városba. Csak hogy mindenkit előre elszomorítsak, a marketingesünk sokkal jobb mint a szerzőink, uh a Bűnös város becenevet csak ráragasztottuk és a sztori pedig egy klasszik városnézés. Gondoltam jobb letisztázni az ilyesmit még az elején, nehogy aztán a végén jöjjön a csalódás,h elmaradt a csattanó.

Tehát már jóideje elhatároztuk,h el kéne menni New Yorkba várost nézni, mert nagyon közel van és mégis csak ezt nézegetjük már jó néhány éve a képernyőkön keresztül. (Jóbarátok, Így jártam anyátokkal, Sötét zsaruk, Sex és New York – nem mintha én valaha is láttam volna egy részt abból a fertőből …:) )

Mellékszál – egyébként a Sötét zsaruk főhadiszállása tényleg létezik. A helyi telefon társaság elosztó központja is lehetne akár, ami Manhattan közepén egy 168 méter magas ablaktalan épület (mivel így jobba hőszigetelése)amiben csak kapcsolószekrények meg számítógépek vannak,  de nem az :)

Hanem a Brooklyn-t Manhattannel összekötő kocsi alagút ventilátor épülete.

Mellékszáll vége

Tehát pár hete egy közeli kocsmában néztük a focimeccset vasárnap és szóba elegyedtünk más vendégekkel, akik amint meghallották,h hova készülünk rögtön kisegítettek néhány ötlettel, hogy hogyan is kellene eljutnunk a legolcsóbban, leggyorsabban vagy a legkényelmesebben New York-ba. Volt ott vonat, busz, idemenj, ott szállj át stb. Mi végül a buszos megoldást választottuk, ami a legolcsóbb, viszonylag jó helyen rak le a városban és közvetlen. Jó korán indultunk mivel 3 óra az út,h legyen időnk várost nézni. A Csuszi a kedves magyar kollegáimtól búcsúajándékba kapott útikönyvemből összeállított egy sétát, ami érint majd jó sok érdekességet.

Ezekkel felszerelkezve rendeltünk egy UBER fuvart reggel, ami levitt minket 6ra a buszpályaudvarra. Itt megjegyezném,h nagyon bírom ezt az Ubert. Tök jó árban van, és mindig jókat beszélgetünk a sofőrökkel is, ráadásul még a borravalót sem várják el, nemúgy mint a sima taxisok. Tehát felhuppantunk a kétemeletes busz felső szintjére,h jobb legyen a kilátás és én persze, ahogy szoktam a  járműveken - amik zúgnak és nem kell őket nekem vezetni - 5 perc múlva már szunyáltam is. (itt figyelmeztetnék mindenkit,h aki nem akarja hogy a gyereke „kocskolepsziás” legyen ne azzal altassa,h beteszi és beindítja :) ) Kb 1,5 óra volt mire a busz odaért a Manhattanbe vezető alagút elé, csodálkoztam is hogy milyen hosszú lesz ez az alagút. Aztán megértettem a dolgot, mivel szombaton reggel még egy órába telt mire a kb 8 sávnyi autó összezsúfolódott és bepréselődött a 2 sávos alagútba, onnan pedig már 20 perc alatt a belvárosban voltunk. Amikor megérkeztünk Philadelphiába nagyon szokatlan volt, hogy itt micsoda felhőkarcolók vannak, de mostanra már úgy éreztem hozzászoktam,h a belváros elég monumentális. Hát nem…. New York másképp magas, mint Philadelphia. Ott mindenütt ezek a hatalmas épületek voltak amerre sétálgattunk, na de ne rohanjunk ennyire előre. Megérkezésünk után keresni kellett egy helyet a Csuszinak, ahova bemehet wczni. Na de olyat ami nem is túl tömött de nem is túl üres ahol látjuk hogy van wc de azért nem feltűnő ha bemegy. Na itt azért volt egy kis stressz így reggeli előtt…J De aztán megoldódott minden és kerestünk egy reggeliző helyet ami a korábbi blogban már említett bagel-re volt specializálódva - mivel már rég vágytam egy ilyen reggelire. Bemegyünk, rendelünk, na de hogy…. Én nagyjából tudtam mit szeretnék de a Csuszi ilyenkor mindig leakad, mert ugye lehetett választani kenyeret meg belevalót is, erre a Csuszi mondja,h hát ő egy szokásosat kér a mexikói forma meg , hogy olyan nincs és felajánlja a legáltalánosabb reggeli kombót a tojás+bacon betétet, ami szerintem az egyetlen amit a Csuszi nem szeret. Én magamban már nagyon jól szórakoztam, mivel a mexikói koma persze olyan ékes mexikói akcentussal beszélt, spanyol nyelvben szokásos beszédsebességével,h egy-két szót alig lehetett kihámozni belőleJ Na de végül csak sikerült valamit összehozni , ami egyébként szerencsésen nagyon finom lett és az evés után végre teli hassal megnyugodva indulhattunk neki a városnak.

Első megállónk New York egyik szimbóluma és egy ideig a világ legmagasabb épülete az Empire State Building volt, amit az 5. Sugárúton haladva közelítettünk meg. Erről azt kell tudni,h ez az egyik legkultikusabb út és épület, tehát minden turista ott volt. Nem hiába kellet 1 órát várni az alagút előtt, rohadt sok ember volt, uh amint kezdtünk közelíteni a bejárathoz,h mi most felmegyünk a kilátóba ami a 86. emeleten található, eléggé szardiniás dobozban találtuk magunkat. Ráadásul a Csuszi tériszonyának se tett jót a gondolat,h most körbenézünk 200 méter magasan a város felett, ami szerintem kb 195m rel magasabb, mint amit ő kultivál a kilátóknál, már ha a vadászlesre felmenéseket vesszük alapul. :) Tehát mi ellenállva a tucatnyi mozgó jegyárus csábításának szépen elsétáltunk mellette és megnéztük alulról, ami egyébként ugyancsak lenyűgöző látványt nyújt szerintem. Aztán az utunkat a helyi „Keleti” a  Nagy Központi pályaudvar felé vettük, ami kötelező program volt már csak apukám kedvéért is, aki elég otthonosan mozgott a Keletiben anno és vele én is néha. Kívülről is már jelentőségteljes volt, ám belül tárult fel az igazi csoda előttünk az amúgy 100 éves épületben. És a különbség nem csak a Keletiben rohangáló sárga elektromos targoncások hiánya volt. Akik szerintem azt hiszik, hogy az övék az egész pályaudvar és az utazók csak zavaró tényezők a mutyijukban. Amint belép az ember a főcsarnokba eláll a lélegzete a plafonon freskók, mindenütt nagyon cuki jegypénztárak és egy szinttel lejjebb pedig éttermek és bárok mindenütt. És az összes bár televolt, ami nekem nagyon fura, mert ugye otthon a reptereken meg a pályaudvarokon mi sosem ültünk be valamit enni,hogy elüssük az időt az indulásig mert a repterek nagyon drágák, a pályaudvarok meg jó mocskosak…:) Amúgy ez itt nagyon tetszik, mivel a repterek csak kicsit drágábbak (nem többszörösei) a normál árnak ezért az emberek ilyen helyeken is leülnek, olvasgatnak, esznek valamit. (erre gyorsan rá tudtam szokni:) ) Amúgy ez a pályaudvar ma már csak ingázó vonatokat szolgál ki, uh egy csomóan csak vettek valami reggelit+kávét és már rohantak is tovább.

Sétánkat tovább folytatva láttunk még rengeteg érdekességet, majd eljutottunk a Central Park-ba, ami a New York-i filmek másik kedvelt helye. Hétvégén ez is kicsit más, mint ahogy az ember a világ egyik legnagyobb városi parkját képzeli. Ugyanis egy talpalatnyi üres zöld folt nem volt….mindenütt emberek ülnek, állnak, futnak, esznek, lovas hintók és riksások jönnek mennek, de szerintem ez nagyon jó hangulatot csinál. Ha bár egy kicsit azért felturbózva de ilyennek képzeltem a várost tömöttnek, tele emberekkel és egyfolytában pörgéssel. Ami nagyon érdekes volt nekem a parkban az, hogy egy két helyen voltak ilyen nagy(kb 5-10m magas) sziklatömbök véletlenszerűen elszórva, amire mindenki felmászott és/vagy napozott. Egyébként nem túl mélyen sétáltunk be, de nagyon szép kis hely. És külön tetszik,h az emberek kimennek, kifekszenek, olvasgatnak elvannak. Ez valahogy a Város ligetből mindig is hiányzott nekem.

A parkból metróra szállva próbáltunk eljutni a Brooklynt Manhattannel összekötő Brooklyn hídhoz, ami nem olyan egyértelmű feladat, mert a metrók összefutnak együtt mennek majd megint szétágaznak uh észnél kell lenni. Na de mi megtaláltuk a mienket vettünk jegyet szépen felszálltunk majd, látjuk hogy nincs kiírva a megálló ahova mi szeretnénk eljutni. Egy ideig rendben van minden majd más nevek következnek mint amikre számítanánk. Bemondott valamit a vezető is majd próbáltunk tanácsot kérni de az emberek véleménye megoszlott a kérdésben… Végül kiderült,h a metró elkanyarodott valamiért és nem a rendes útján megy. Nekem már ez betette a kaput, hogy a metró elkanyarodik. Nálunk azért ilyenek nincsenek, h akkor most a Deákon dobunk egy jobbost a kék metróval és a következő megálló az Oktogon..:) No itt vége is az első részünknek mivel elég hosszúra sikeredett az iromány, uh a tévelygésünk további részét és azt hogy odataláltunk-e ahova igyekeztünk megtudhatjátok a következő részből.

Innen folytatjuk:)

Ui.: a tura teljes galériáját itt éritek el

https://goo.gl/photos/pzwmTm7ahfCEUDx87

Kedves Mindenki!

Végre nekiduráltam magam és én is írok egy bejegyzést az élményeinkről főként a múlt heti New York-i kirándulásunkról meg a mindennapjainkról mostanában.  Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy én még nem is olvastam a Csuszi utolsó műremekét, uh gyorsan átfutottam nehogy itt unalomba haljon a kedves érdeklődő motiváltsága az életünk percei iránt. Na szóval az élt kezd beállni a normális kerékvágásba, minden reggel dolgozni megyek szépen, nagyjából megtanultam azt a három-négy útvariációt amin a GPS vinni szokott (hazafelé ha nagyon megvadul még tud meglepetéseket okozni).

Mellék száll : egyébként már lovagként rovom az utakat, hogy a pallosommal védelmezzem a kedves utazó kollegákat legalábbis a  Waze szerint, nemtudom a lányoknál hogy lehetne ezt interpretálni. Talán hogy a keszkenőjükkel tisztítják el az út porát :)

Az angol billenytűzethez is hozzászoktam már, sőt még az angol billenytűzeten magyarul íráshoz is. Ami most azért cseles mert szerintem fogok egy két ilyen malőrt elkovetni. Uh előre is elnézést kérek az ékezet nélküli és y/z-t felcserélt mondataimért. Egyébként egyik reggel 6.30 ra mentem egy gyárba megnézni valamit és tudtam,h nem tudok majd semmit enni, plusz lehet az ebéd is kimarad majd ezért egy igazi helyi módjára megálltam a benzinkúton és vettem bagel-t (kb zsemle csak tömörebb tésztából és lyukkal a közepén), tojásrántottával, sonkával és sajttal töltöttet. Mondjuk a klasszikus mosogatólé amerikai kávé az kimaradt de én így is nagyon asszimilálódottnak éreztem magam az első ilyen megmozdulásom apropóján:) Azóta volt még egy másik kis megmozdulásom, de ezzel még a Csuszit is sikerült meglepnem. Ugyanis itt elég felkapott az,h az emberek egy db szendvicset esznek egy étkezésre, néha chips-et köretnek. (nem tévedés meglett felnőtt emberekről van szó nem 6 évesekrőlJ ) És heti kétszer bent én is ezt szoktam ebédelni.  Na de ennak a szendvicsnek sok köze nincs az otthoni két kenyér között egy szelet párizsihoz és mustárhoz - jobb esetben egy szelep paradicsom- amit én megszoktam. Ezek szerintem azért használnak kenyeret,h ne puszta kézzel fogják meg azt a 15dkg felvágottat és több féle sajtot meg zöldséget amit beleraknak. Ezek után érthető is miért csak egyet esznek(vagy felet az én esetemben néha…). Vagy lehet amíg Magyarországon a húsból nem voltunk úgy eleresztve ezeknél a búza nem termett meg :) Na tehát egyik nap amikor a Csuszi szendvicset csinált és a hagyományos elgondolás alapján jól megpakolta (3 szelet sonkát rakott rá), erre én még ráraktam 6 szeletet azért Ő is elcsodálkozott,h ez nagyon helyi lett.

Mivel nagyon izlenek a helyi ételek és elég jelentős mennyiséget megtudok belőlük enni, plusz a ramaty gerincem az izmok leépülésének és az egész napi ülésnek a hatására elkezdett meglehetősen fájni elmentem falat mászi. Az első alakalom egy kollegámmal volt mindenféle teszteket kellett csinálnom amiről Magyarországon még csak nem is hallottam mászó teremben aztán meg jó béna voltam. Ezek után sajnos nem találtam nagyon vállalkozó szellemű partnert további alkalmakhoz a közeljövőben ezért elmentem egyedül. Nem kell mondanom béna voltam, egyedül és akkor éreztem először és azóta is útoljára hogy nekem honvágyam van, vagyis inkább maganyos voltam és hiányoztak a barátaim. A mászás mindig a barátokról szólt és a szórakozásról a kihívásokról meg arról,h eredményeket érek el és ha nem is legalább röhögtünk egymáson. Na hát ez itt nem volt… se eredmény, se haver,se nevetés. Egyedül az ott dolgozó lánnyal (aki korábban vizsgáztatatott esésből…) beszéltem pár szót. Na de nem akartam ennyiben hagyni a dolgot, uh újra elmentem és rákényszerítettem magam arra,h akivel csak tudtam haverkodtam. Meg is lett az eredménye, néhány kedves szó amikor bénáztam meg legalább egy kis beszélgetés új emberekkel. Egyébként az emberek ugy ámblokk Magyarországon is nagyon kedvesek és barátságosak egymással a mászóteremben. Na ez itt is megvan sőt… No tehát a második alakalom még nem győzőtt meg teljesen uh a harmadikra még mindig napijeggyel érkeztem, ha bár mindig győzködtek,h lehetne havi bérlet is. A harmadik alakalom már egész jó volt, beszélgettem emberekkel és cardioztam is uh elhataroztam,h jó lesz ez nekem és megvettem a bérletet. Gondoltam ha más nem akkor majd maszok biciklizek meg sifutok és legalább nem hízok fel vágósúlyba. Ám a 4. Alkalom igazi  áttörés volt. Össze haverkodtam az elején egy sráccal akinek később a bátyja is megérkezett és együtt másztunk végül. Utóbb kiderült,h a sárc nagy cimbije a cégünknél dolgozó Németországból pár éve érkezett nagy mászós srácnak akivel már beszéltem,h egyszer csatlakozom hozzá de még idáig nem jött össze. Egyébként végül ő is befutott és csatlakozott a kis csapathoz. Na itt végre már volt érezhető fejlődés is és röhögés is, uh igazi mászós élmény volt. A legutobbi pénteki ugyszintén csak más srácokkal hozott össze a sors és megint úgy éreztem,h jól megy a dolog. Uh én ezt elkönyveletem magamban annak,h ezzel minden a sinen van. J A derekam is sokat javult időközben és a cégnél pedig beszereztem egy ülőlabdát amit lehetet igényelni és az is segített sokat. Uh most már labdán pattogva töltöm a mindennapjaimat a számítógépem előtt.

Most hogy igy elnézem ez a kis mászós érzelgős rész kicsit hosszabb lett mint akartam, uh a New Yorkot beleírom egy másik bejegyzésbe, uh nem kell megijedni voltunk ott és lesz sztori csak kicsit késöbb. És még folytatom egy kicsit a minden napjaink áttekintését. Tehát a másik nagy dolog amin már túl szeretnék esni és sok időt lefoglal a saját autó vásárlása,h végül megszabaduljunk a bérleménytől ami elég drága. Ehhez alapvető feltétel,h az embernek legyen helyi jogosítványa. No el is mentem szépen az orvoshoz meg a jogosítvány központba, nekem szerencsére nem jelentett gondot az olvasásteszt sem (mint egyeseknekJ) ám engem meg valami bevándorlásügyi extra kivizsgálás alá vetettek aminek már 3 hete nincs eredménye és ezért nem tudom letenni a gyakorlati tesztet és végre autót vásárolni. No mind1 nézegettem én rendületlenül azóta is az autókat és kérdezgettem mindenkit akit csak értem,hogy mit gondol míg végül a Jeep Liberty közelében kötettem ki. Ez egy tipikus amerikai benzintemető 3.7literes benzin motorral és 4 kerék hajtással, és olyan menő csomagtartó ajtajára felszerelt pótkerékkel.  Egyesek szerint nem árt, bár megoszlanak a vélemények a 4 kerék hajtás szükségességéről. Mert hogy valaki szerint itt a derékig érő hó és a hóvihar meg a társaik, mások meg ha világvége hóesés jön akkor nem kell menni dolgozni és ha meg nem világvége másnapra úgyis eltakarítják. Na de végül is amerikában csak amerikai autot kellene vezetni, meg hát csak menő az a 4 kerék hajtás, de ekkor jött a csavar. Ugyanis ahogy teltek múltak a hetek kiderült,hogy az egyik ismerős eladja a kocsiját ami végül is egész jól megfelelne nekünk a Höri mehetne csomagtartóba mert ilyen egyterű, olcsóbb is lenne, na meg legalább ismerjük a tulaját a kocsinak. Azért ez itt sem árt bár kicsit más okok miatt, az átlag amerikaiak nem jeleskednek a kocsik karbantartásában… de legalább a kilométeróra állása hihetőbb mint otthon. Szóval a szóban forgó járgány egy hibrid Toyota Prius lenne. Ami egyébként nekem tök szimpi volt még régebben amikor kijöttek az elsők, csak hát ugye akkor ugrott az amerikai kultusz benzintemető, meg a fene nagy magabiztosság télen a négy kerék hajtássalJ Szóval most ennek az eredményére várunk elvileg a hét végéig dől majd el,h meg tudjuk-e venni. Uh lehet,h a végén még sem olyan nagy baj,h az amcsik kiszúrtak mint az ő jólétük és biztonságuk fenyegetőjét.

Ezzel zárom soraimat és kívánok mindenkinek szép hetet. A kíváncsiságotok pedig ne lankadjon ezen a héten jön még a Bűnös város beszámolója is.:)

Kivételesen csak azért nem írtam nektek sokáig, hogy lássam, mennyi időnek kell eltelnie blogbejegyzés nélkül ahhoz, hogy a menekültek vagy a tél beköszönte - kit mi csigáz el mostanában - helyett inkább erről panaszkodjatok. Gratulálok, a verseny győztese pedig drága apósom, akinek ezúton is sok puszit küldünk és Höri üzeni, hogy tegyetek neki félre egy kis háztartási kekszet!

Múlt héten a Sabbatot New Yorkban töltöttük, ahogy azt illik, de megegyeztünk Életem Dundi Másik Felével, hogy ottani kalandjainkról ő fog beszámolni. Azért nem lövök le semmi poént, ha annyit elárulok, hogy az egy bűnös város.... A fotóalbum viszont már elérhető, aki szeretne minket a világhírű kulisszákban megtekinteni, az kattintson bátran idefele. Cserébe én pedig beszámolhatok a jó hírről, miszerint kevesebb, mint 2 hónap alatt megkaptam a munkavállalási engedélyt, és ezt megünnepelvén még két fejvadászcéget kitüntettem a társaságommal 1-1 órára. Ezeknek a találkozóknak eddig sok foganatja nem volt, de legalább már háromszor átíratták velem az önéletrajzom, ami lassan úgy néz ki, mint egy McDonald’s reklám. I’m f**king loving it. Továbbá sikerült megtenni az első lépést a jogosítvány felé is, ahol a legnagyobb kihívást a látásvizsgálat jelentette. Csoda, hogy nem utaltak egyből a vakok intézetébe.

Egyesek tudják, de a teljes nyilvánosság előtt eddig még nem vállaltam fel, hogy elkezdtem jógázni járni, vagyis beiratkoztam egy 8 hetes kezdő tanfolyamra. Most járunk a hetedik hétnél és még élek, úgyhogy ez egy jó jel. Biztató továbbá, hogy az ezernyi póz közül legalább egyet kivitelezhetőnek tartok, így hát, ha nem sikerül valami, úgy teszek, mintha nem érteném az oktatót. Opszala, hát nem azt a kutyát tetszett mondani? Hogy a balt meg a jobbat nem tudom megkülönböztetni, az nem hiszem, hogy a jóga, vagy a nyelv hibája, de azért a számlájukra írom.

A jógát pedig forradalmian új, teljes testet átmozgató edzéssel egészítem ki: azaz kocogást színlelek a kutyával, ami inkább hősies hadakozás város- és parkszerte a Hörivel, aki hol mókusok, hol lúdméretű kacsák, vagy jóllakott mosómedvék után rángat. Vagy autóktól ijedezik és bakugrásokkal teszteli az álló- és tűrőképességem. Aki már elég ügyesen kezeli a kutya, a póráz és a kocogás szentháromságát, az nehezítheti az edzést kakiszacskó lengetéssel és profiknak jöhet a mobiltelefondobálás. A mozgásforma hatékonyságát nagyban növeli, ha az ember közben irdatlan energiákat fordít a nyugalma megőrzésére. Én például jelentem eddig tüneményesen viselkedtem, vagyis még egyszer sem tapostam tüdőn Hörcsögöt. Az viszont elszomorító, hogy közel-távol senki nem érti a cifra szóösszetételeimet, sőt, ha a hanghordozásra ügyelek, senki meg sem rezzen. Borzasztó! Otthon bezzeg, minden járókelő vigyázzba szeppent, ha ráüvöltöttem a kutyára hogy megállj! Micsoda szép napok voltak.. mikor a Höri megríkatta a Margit-szigeten a gyerekeket, mert elvadult farkas módjára hörögve kergette az állatkerti őzikéket a kerítésen kívülről és csak egy fa rejtekéből rávetődve sikerült letepernem… vagy amikor félig leszaggatta egy jámbor anyajuh fülét… Komolyan, ez a póráz kiveszi az izgalmat mindenből, be kellene tiltani! Pedig úgy megnézném a Höri kontra amerikai mókus küzdelmet - biztosíthatlak titeket, nem lenne teljesen egyoldalú börleszk.

Nem utolsósorban szeretném megköszönni a világ legszebb röplabda csapatának, hogy legfrissebb bravúrjukkal egy újabb lökést adtak, hogy ne hagyjak fel a mozgással végérvényesen, szóval köszi csajok, hajrá a szezonhoz és gratulálok a győzelemhez! Arra szeretnélek megkérni titeket, hogy minden edzésen legyen legalább egyvalaki, aki random káromkodásokkal rezegteti a szempillákat, nehogy aztán elszokjatok tőle! HAJRÁ CÉÉ! Puszilom Szecska Mestert, és a posztomon játszóknak meg üzenem, hogy mindent látok!

Orevoár,

Sziasztok!

Ezeregyéve nem írtam sajnos nektek, igazán röstellem, de hát a Höri feje folyamatosan vagy az aktatáskájába szorult be, vagy túlságosan mélyre lógatta és ezért mindenféle szemét ragadt az orrára, vagy pedig ravasz módokon zsarolt, hogy ne jegyezzek a netnaplómba. Például beígérte, hogy elárulja a Dávidnak, hogy ki ette meg a jégkrémet, ha leülök a géphez. (Mintha nem lenne tökéletesen hihető, hogy bejött négy magasan képzett mókus és Beyoncé dalokat hümmögve kiették az összes jégkrémet a dobozból, sőt még egy kiskanalat is összefagyiztak a látszat kedvéért) Most is csak úgy merek itt pötyögni, hogy Őhörcsögsége egy légytől való félelmében sértődötten levonult a pincébe - nyugodtan remegni a hűvösben. Szerintem a kis szőrös fejébe szállt a keleti parti életstílus.

Szóval időközben Dávid nagy meglepetésére több lakberendezési kísérletem se fulladt teljes érdektelenségbe, számszerint pont annyi, mint ahány kismalaccal egyszerre mert packázni a farkas. Először is a kukázott polcokat, amikről korábban már láttatok képet, végre sikerült berendezni és végleges kiállítási helyszínére szállítani, a végeredmény egy cuki ruhaörző lett:

Aztán - bár ez nem annyira kecses kezeim vér-verejtékkel átizzadt munkája – otthonunkban kapott második esélyt az alant látható, a szomszéd által az utcára zordul kitett, elárvult és szomorkásan merengő ikeás elfekvő. Első ránézésre nem volt szebb, mint egy lehányt kilométerkő, mi mégis megláttuk benne a lelket, melyet a rég elfeledett északi isten, Ektorp belelihegett. Kapott tőlünk és svéd nénikéjétől egy szép új ünneplőruhácskát és most így várja nappalinkban az üdvözülést:

Természetesen a végére tartogattam a legnagyobb büszkeségem, melynek szövegét loptam ( innen biza', úgyéljek!), remélem nem fognak azonnal jogdíj-perbe:

 Első ránézésre nem tűnhet túl praktikusnak, pusztán léha díszítő elemnek. DE HAHH! Te, ki itten ilyen botrányos gondolatok magvát hagyod csírázni elmédben, te, IGEN TE! Légy szíves gondold át még egyszer, hogy minek vennéd több hasznát az otthonodban: egy ágynak, vagy egy lazulásra, iszogatásra nógató, ravaszdiul csalogató, pajkos kis firkálmánynak! Na ugye. Egyébként is az ágyakat szerintem a nyugati társadalmakban borzasztóan túlértékelik, nem beszélve arról, hogy rengeteg előnye van, ha a matracod a földön van.

• Például nem gurul be alá semmi, így nem kell bordaropogtató matatáskákat végrehajtani, heveny klausztrofóbiával küzdve, hogy megszerezd végre azt a kiszunnyasztott szart, amit amúgyis mi a tökömnek tartasz az ágy mellett, Manó?
• Nehéz róla leesni, vagy másokat lerugdosni – bár ez utóbbi talán inkább hátrány, mikor a hajnali férjébresztő rutin lépéseiről van szó.
• Ha jön valami undorító állat, akkor könnyű nyomonkövetni, nálunk tehát a fülbemászó nem tűnik el az ágy alatt csakúgy, háhááá!
• Ha az embernek teljes testre kiterjedő dögletes izomláza van (kezdő snowboardosok figyelmébe ajánlom) akkor mikor felébred, egyből túlesik a nehezén, csak pár hernyómozdulat és már fókázhat is a fürdőszoba irányába, nem kell levetnie magát holmi ágyszéléről. Hogy felállni hogy fog, az homályba vész.
• Végül hozzám hasonló végtag-frusztrált versenyzők, vagy más okból mozgáskorlátozott egyedek pedig mérhetetlen logisztikai tervezési képességekre tehetnek szert: mindent az ágy köré rendezni, hogy lehetőleg már ne kelljen többet felkelni. Vajon hogy van angolul, hogy basszamegavillaaanny!? Ha bénán fordítom, még a végén visszaüt és ő basz meg engem.

Elnézést kérnék azoktól az olvasóktól, akiket ez iménti a nyelvezet aggaszt, csak leszarom.

Egyébként, látván a címben szereplő szavakat (DIY- csinájjad mán magad!;  és Re-purpose – mindenki fordítsa ahogy kedve szottyan) és lankadatlan törekvéseimet az újonnan felkapkodott amerikai nyelvi gyöngyszemek puha magyar párnák közé ágyazásáért, Kazinczyék végre bevettek a csapatba. Csak így, posztumusz, mert jó voltam és mivel jobb dolguk nem akadt. Biztos unják már a mennyei mannát. Tehát most már nyugton folytathatom a magyar nyelv szemérmetlen gyilkolását, ha nem jut eszembe egy amúgy létező egyen értelmű szó.