Sziasztok! Végre eljött a pillanat, hogy helyi lakósként üdvözölhessük magunkat és egymást Philadelphia utcáin, amiket egykor Bruce Springsteen is olyan marha lelkesen, csupa pozitív gondolattal telve koptatott ugye.

Kicsit jobban megismerhettük házigazdijainkat  - elég laza agyontetovált páros -, a lordnak raszta haja van és asztalosként tengeti mindennapjait, a lédi pedig holisztikus terápiával foglalkozik. Magyarul szerintem ezt a foglalkozást legjobban a „Tóvizi Éva” kifejezéssel lehet leírni, olyan masszőz, aki mindenféle teákat, füveket, olajokat ismer, és ha már csak ránézel, elkezdesz meggyógyulni, mindegy mi is volt a bajod. Nah de lépjünk is inkább a reklám helyéről…

Szóval aláírtuk a bérleti szerződést, a kezükbe adtuk az otthon kb félévnyi nettó fizetésemet kitevő manit – persze ki számolja? - és már kezdhettük is belakni ezt az édes kis jellegzetes Philadelphiai sorházat.  Tekintve hogy az összes cuccunk annyi, mint amennyivel mások egy hónapra utaznak, a költözés nem vett sok időt/energiát igénybe, csak azért izzadtunk bele rendesen, mert a házban uralkodó átlaghőmérséklet kb 45 fok volt. Vagyis bocsánat, kb 113 Fahrenheit volt. Lakberendezésügyileg jelenleg a skandináv letisztult vonalat követjük, hogy legyen tere a mozgásnak és a gondolatoknak - csak egy matracot helyeztünk el benne. Mostantól pedig belekezdek a használhatatlan ócskaságok vásárlásába, amelyekből „majd meglátod drágám, egy kis festéssel milyen gyönyörű ékszerdobozt csinálok!” (aztán soha többé nem nyúlok hozzá). És emellett persze hozzálátok a színében és stílusában egymáshoz egyáltalán nem passzoló darabok beszerzéséhez, majd teljes lelki nyugalommal rámondom hogy eklektikus retró.

Kulcsátadás után bementünk a belvárosba, hát elájultam, hogy az mennyire fantasztikusan néz ki. Bármerre is mentünk, mindig azt vártam, hogy valamelyik felhőkarcoló mögül előbújik a Godzilla, vagy belerepül pár öngyilkos merénylő. Most ezt legszívesebben kitörölném, hátha olvassa a blogomat a hómlend szekjúriti, de talán annyira még nem vagyunk menők.

Ügyintézés után sétáltunk egy nagyot a közeli parkban, ahol a híres Rocky lépcső is van, de most még csak messziről szemeztem vele, nem akartam elsőre beégni, hogy a felénél kifulladok és a táj szemlélését mímelve leülök, vagy meghatottságot színlelve térdre rogyok. Bár így utólag a kettő kombinációja lenne igazán meggyőző. Szóval ehhez képest a nemzeti lépcsője egy kis járdaszegély. Komolyan, már azért Oscar járt volna Stallonénak hogy oda felfutott. Hörit persze nem mertük elengedni, mert óriás méretű kacsák lepték el a parkot és ahogy hallottam nincs még itt a kacsavadászidény és amúgy is csak megszégyenítette volna a lépcsőn futókat.

Végül hazafelé vettünk két óriás pizzaszeletet a sarki pizzázóban, ahol fél órát kiselőadott nekünk a görög tulajdonos, hogy milyen szuper ez az Amerika, csak élni borzasztó itt. (Amúgy 40 éve él itt és egész jól nézett ki) Lelkünkre kötötte, hogy itt bizony csak úgy lehet boldogulni, ha az amerikaiak szabályai szerint élsz. Nem tudom, hogy arra gondolt-e hogy be kell tartani a törvényeket úgy általában, vagy nem lehet órákat sziesztázni anélkül, hogy furán néznének rád? De szerencsére arról is biztosított, hogy ha milliomosok akarunk lenni, akkor jó helyre jöttünk, úgyhogy végre fellélegezhetek egy kicsit, hogy majd nem csak bérelni fogom tudni a méregdrága dizájner cuccokat. Rettegjen a Luivutton! Vajon csinált-e már négy piciny csizmát kedves kicsi szőrös tappancsokra?