Gondolom mindenki legnagyobb döbbenetére - teljesen megfeledkeztem az elektronyos naplóírásról, mintha soha nem is lett volna. Teher alatt azt hiszem kicsit jobban nőtt a pálma, és most csak úgy elvagyok, mint a befőtt, sőt néha talán örülök is, mint majom a farkának.

Szép megfontoltan ellátogattam időközben két mérföldkőhöz, az egyik, a külföldre költözésünk első évfordulója volt Augusztus 5-én, a másik pedig a harmincadik születésnapom. Míg az első egy könnyed kis kirándulás volt a napsütötte hegyoldalban az említett távolságot jelző, puha mohával borított kőoszlopig, addig a szülinapom egész más élményeket tartogatott.

Már előre izzadtam a gondolattól, hogy elkerülhetetlenül lépeget felém a vég, hogy Baljós Biliként ráborul a fejemre valami nyálkás vödör, ami csupa görcsösen erőlködő, pozitív életérzést bolti celofánra keresztre feszítő Coelho idézettel van tele és már sose lehet alóla kibújni, ezzel a rászáradt nyákkal kell végigvonszolni magam négykézláb a hullaházig. (A sír jobban hangzott volna, de nem hiszek a temetkezésben, úgyhogy nálam az utolsó út a Proszek Túra.)

Ha valaha megkértek volna az egyetemen, hogy rajzoljam fel az életem termékgörbéjét, hát valahova 30 körülre rajzoltam volna az átbukást, ahol is a fickándozó, életerővel teli, felfelé ívelő deli vonalka hirtelen elbizonytalanodik, megtorpan, majd kis vonakodás utána lassú, megállíthatatlan ereszkedésbe kezd. És közben betegesen köhögcsél, és sóhajtozva ereszkedik le a székbe. Mindig is úgy gondoltam, hogy a harmincon felüliek már bazi öregek és ettől egykettőre teljesen irrelevánssá válnak, ha megszólalnak, mintha csak egy ilyen zörgős zsírpapíron keresztül hallanám őket, egy másik dimenzióból. Aki pedig mást mond, az elmúlt harminc.

Kíváncsi voltam, hogy amint betöltöm a harmincat, szülinapomon délután kettő körül (pontosat nem tudunk, hát hogy legyek így teljes ember, aszcendens nélkül!?) berántanak –e az utcáról fekete öltönyös emberek egy furgonba és elvisznek-e egy helyre ahol gondosan tisztára mossák az agyam és újratöltik valamelyik csúcsszuper napi motivációs bölcsességgyűjteménnyel, vagy csak cuki cicásvideókat ismételnek végtelenítve. Végül is az is valami…  

Hát, nem történt semmi. Persze az is lehet, hogy csak nem emlékszem rá, és találkoztam Morpheusszal, csak a kék advilt választottam a piros helyett. Vigyék a fenébe az igazságaikat, nekem jó lesz a kényelmes kis álvalóság. Hisz itt van kávé, hétvégente le tudunk menni az óceánpartra lebzselni és bár tény, hogy hét közben naphosszat ülök az irodában a gépem előtt, legalább nem kell űrhajókat vezetve fura cyber lényekkel hadakoznom és lassítva elhajolgatnom golyók elől. Az én derekammal?!

Igazából úgy érzem, sikerült véghezvinnem a lehetetlent: a kapunyitási pánikból azonnal sikerült a kapuzárásiba átugrani. Átmenet nincs. Mondjuk apám mondta is mindig, „Vagy ki, vagy be!”, az ajtóban álldogálni és onnan nézni szerteszét nem ér. Nemhogy visszatántorodni, ha valami nem tetszik. Gyereket kéne vállalni, de azt is ugye jobb lett volna huszonévesen így már azért nehezebb lesz plusz húsz kilóval rohangálni, nem beszélve arról, hogy plusz tíz évem volt hozzászokni a napi 8-10 óra alváshoz és tökélyre vinni a lustulás összes fegyvernemét. Azt már nem is említem, hogy az anyaság számomra rémisztően egyenlő a végleges hormonális agymosással, és dollárjelek helyett az anya szemében csak a kisded cuki mosolya villog. Ezen most kérem csak azok sértődjenek meg, akik szintén az én fejembe vannak zárva.

Végül aztán, ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, meg erre az irományomra, rájövök, hogy dehogyisnincs átmenet, igazából folyton csak az van, csak beszorultam abba az ajtókeretbe, mint Micimackó a Nyuszinál, és viszem magammal mindenhova, hogy onnan nézhessek előre vagy hátra, ijedezve hogy vajon merre miért ne menjek. Oldalirányú mozgásról meg ugye szó nincs, az én térdszalagjaimmal...

Kép a Walt DIsney TV sorozatból, mely A.A. Milne Micimackó című meséje nyomán készült. Ahol is Mici vendégségbe ment Nyuszihoz, és beszorult a nyúlüreg bejáratába, nemúgy mint Alíz csodaországban. Még várjuk a Róbert Gidát meg a segítőkész nyúlcsaládot, hogy folytatódhasson a Trallalalaa, Tralalalaa, Pritty Pretty Prütty.