Ma (vasárnap) annyira belejöttem az irkálásba, hogy gyorsan ezt is megírtam, de a Csuszi majd csak hét közepe felé élesíti, nehogy perek tömkelege boruljon a nyakunkba, hogy mindenkit elvonunk a munkától  és persze azért is hogy egyenletesebb legyen az élmény nektek.

Amint azt az elöző bejegyzés végén is említettem ma este elmentem bringázni egyet a Csuszi új bringájával. A tréning nem csak azért volt egyszerű mivel egy sima bringázás volt, de azért is mert a Csuszi csoda piros-sárga vasparipája csak egy fokozatban tud vágtatni avagy lovasától függően cammogni. A kevésbé allegórikus kedvűek kedvéért a biciklin egy sebességi fokozat van. Van rajta szabadon futó uh azért az szerencsés, hogy lehet rajta pihegni a lejtőn.

Notehát nekivágtam az estének kis félelemmel a szívemben, most épp nem azért mert benne volt a pakliban a gyenge teljesítmény, hanem mert ez volt az első megmozdulásom este. Az előkészület szokás szerint bénázásba fordult miután alig tudtam leszedni a soundcloud-ról egy jó kis Ludmilla mixet ami megadja majd a ritmusát a dolognak. No de elindultam végül, a mix is szépen nyugisan kezdett. Első utam helyszínéül egy nagyon aranyos kis folyóparti bringa utat néztem ki. Minden reggel arra járok kocsival is munkába és már amúgy is nagyon tetszett. Egy kicsit kanyarogva követi a folyó vonalát és átmegy egy-két régebbi híd alatt is.

Tehát bemelegítésnek letekertem a lakástól a folyópartra az autók között. Nem akartam senkit sem feltartani, uh már bemelegítés alatt is néha pörgettem egy picit és így a stoptábla rengeteg tiszteletétől lelassult, ám 5 literes motorral fölszerelt traktorokkal egész jól tartottam a lépést. Tehát leértem a bringaútra ami amúgy 2 sávos nagyon jó minőségű hely. Bedugtam a másik fülemet is, mondván itt már hátulról úgysem ütnek el és elindultam fejemben az Imre kollegám – Alpok hágóit megjárt bicikli gurunk – tanácsával, hogy pörgetni kell a lábat mert akkor a szívem dolgozik nem a vázizomzat. (Aminek most amúgy is híján vagyok.) Így is tettem próbáltam pörgetni de rá kellett jönnöm, hogy ez itt most nem olyan egyszerű. Mert hát nem úgy van, hogy most nincs kondi vagy kedv leváltok és majd pörgetek lassú tempónál itt ha pörögni akarsz tolni kellJ Na egész jól ment is amíg az első hosszabb lankához nem értem ott azért küzdöttem mint a disznó, na azért annyira nem mint a jégen. De legalábbis annyira, mint amikor egy szép téli reggelen az ólomgolyó helyett Józsi a svájcisapkás ex-esztergályos, házi böllér várja a már tűszerűvé köszörült fanyelű késével, 4 haverjával és mindegyikben legalább 5 felesnyi bátorsággal. Pörgetsz lábból de kellene az erő ami nincs, lassul a lábad, kiállsz próbálsz beletekererni párat, hogy ritmusban maradj király megint jó a sebesség majd 1000 láb alatt (mert ugye már abban gondolkozunk :) ) megint szépen lassul a láb kiállsz és így tovább. No de ezzel együtt nagyon szép utam volt, hazafelé nézegettem a kivilágított felhőkarcolókat meg az embereket akik üldögéltek a parton. Az emelkedő nagy része hazafelére jutott bíztattam magam, hogy mindjárt vége mire kikristályosodott bennem hogy igen mindjárt vége a bicikliútnak de mi ugye a parthoz képest egy kedves kis dombocskán lakunk. Uh mielőtt nekivágtam volna még megálltam a Múzemtól nem messze ahol épp egy fesztivál van és belehallgattam a zenébe, közben kifújtam magam, majd nekiugrottam a lejtőnek.

Hallottam már róla, a Csuszi múltkor nagybevásárlás után táskákkal megpakolva ugyanitt küldötte fel magát, hát nem túlzottJ De pont jó lezárása volt az edzésnek, szerencsére senki nem jött mögöttem uh nyugodtan jöhettem. Tehát remélem holnapra tényleg megjön majd valami kis érzés amiből sejthetem hogy van valami izom még a lábamba. A bringa jól vizsgázott nálam a lejtőn kicsit túlpörgött a lábam, az emelkedőn a fent leírtak szerint, síkon meg pont elvoltam, uh tetszik.  Amúgy az utamat egy kedélyes hölggyel osztottam meg, aki néha közölte velem, hogy hol járok és milyen átlagsebességet sikerült összehozni. Remélem legközelebb is jön mert egész jól tartotta velem a tempót:)

Üdv Kedves Mindenki!

Kisebb szünet után én is új bejegyzésre adtam a fejem az ittlétünk első hónapfordulójának alkalmából. Ami azt illeti elég sokszor eszembejut, hogy milyen jó lenne ezt vagy azt megosztani veletek és valami kis frappáns mondatfolyam is megfogalamazódik ilyenkor, ám sajnos soha nem szánom rá magam, hogy aztán leüljek és megírjam, mert mindig egy kis vásárlás, pakolás vagy szerelés közbecsúszik.Tehát ebből tanulva úgy döntöttem, nem fog zavarni, hogy a bejegyzéseimet nem tudom Gulácsy-i magasságokba emelni, mint a kedves feleségem és néha csak írok majd pár sort egy-egy élményemről.

Szóval egy hónapja vagyunk itt és kezdünk egészen hozzácsiszolódni az élet helyi folyásához ami már csak abból is látszik, hogy:

• lassan már nem akarom átszámolni amikor a GPS lábban közli velem mikor kanyarodjak
• nem kanyarodok rá az első szembejövő útra, aminek az a neve amit bemondott - örömömben, hogy végre sikerült megértenem a nevét -, hanem próbálom eltalálni hogy melyik irányba is kellene most ezen menni. Pl Bécsnek - mint a menekültek, na de erről még késöbb - vagy Budapest felé.
• sőt néha már nem arra megyek, mint amerre a GPS vinni akar mert az az út mindeig be van állva. Egyébként valószínűleg a Waze sokkal jobban tudja de azért mégiscsak én vagyok az ész. (Egyébként azóta is áldom a Veréb Csaba nevét aki említette,h ő ezzel jár és mennyire király mert biztos már pár óra dugót spórolt meg nekem)
• már lassan sikerül értelmesen válaszolni a köszönésre ami egyébént úgy szól hogy "mi van veled?" és sikerül annyira érdektelenül vissza is kérdezni ugyanazt, hogy fel se merüljön bennük hogy tényleg érdekel és zavarba jöjjenek, hogy most mit kérdezősködik ez a gyerek.
• és már tudom amikor meglátom a hőmérőn hazafelé úton, hogy 90F van átszámolás nélkül is, hogy itt éjfélig nem lesz alvás. Vagy csak büdösben, ami a klímából árad felénk ha bekapcsoljuk. Vagy amikor belépek a tárgyalóba és ránézek a termosztátra már tudom ezen a megbeszélésen mindenki azt fogja hinni, h tojok a fejükre mert végig keresztberakva lesz a kezem és a két kézfejem a hónomalá lesz rejtve, hogy a létfontosságú szervek legalább normális hőmérsékleten maradjanak és közben bazira gondolkozom,h az agyam se hűljék ki :) Egyébként, csak hogy tanuljunk is valamit, ne csak az időt üssük el együtt, íme az átszámítás képlete °C-ra C = 5/9*(F-32)

Szóval szerintem a lehetőségeinkhez és az erőforrásainkhoz mérten szerintem egész jól sikerült ez az első egy hónap. És habár még mindig a nappaliban alszunk (ami az utcára nyílik) a szivacsunkkal a földön, ezt csak azért tesszük, mert itt még mindig rohadt meleg van napközben. Amit én az "öregasszonyok nyarának" tituláltam, mire megkaptam a Csuszitól, hogy "HAHA" mert ez a vénasszonyoké. :) Már kerámia tányérokon eszünk fémvillával, van üvegpoharunk is és levest is főztünk már a saját tálunkban (azaz WOK-unkban) és minden mást is abban főzünk a csirkesütéstől kezdve a tésztafőzésen át a szószig.:)

Szóval van ez a mi kis ablak-klímánk, ami egész jó időt tud varázsolni, miközben jó büdöset is csinál és persze a villanyórát teleportálja egy jelentősebben magasabb állásba uh én nem szeretem annyira használni, de amikor kell hát kell. Miután én mégiscsak egy klímaszerelő kisiparos volnék kistöltetű gépekhez (legalábbis papírom van róla), így kifondorlatoskodtam,h én ezt akkor most kitakarítom a tüdőnk és pénztárcánk védelme kedvéért. Amúgy is kellett menni virágot meg földet venni a Csuszinak, hogy hadd üsse el a szabadidejét, mivel én amúgy első céges utamra utazok - egyébként egyből külföldre (Kanadába), ami szerintem már csak azért is viccesen hangzik mert amúgy most is külföldön vagyok:) - na de majd erről beszámolok ha hazajöttem, addig is mindenki drukkoljon, hogy a határőrnek legyen nagyobb baja, mint engem alvázmotozni mert, hogy is van az hogy én innen valósi vagyok de onnan jöttem. Szóval eme kicsit barokkos megjegyzés után az eredeti tárgyra visszatérve - én meg vettem klima tisztító sprét. Azt tudni kell, hogy a szerszámosládánk egy IKEA-s 4db-os szerszámkészletből és egy talált miniatűr óráscsavarhúzóból áll. No tehát ezekkel nekiestem a klimának, kikaptam a helyéből és kivittem a mi kis udvarunkra és felraktam a Csuszi által csak összedobott kis pad-kezdeményre, amit a Szentlélek, a súrlódás, na meg a Mechanika I tart össze. (Egyébként ez az az álvány amit szemétnek hittünk, haza hoztunk és nemrég világosított fel egy műveltebb, jófelépítésű magyar barátunk, hogy ez a rendőrségi kordon egyik darabja a lezárásoknál..... vagy legalábbis hasonló sémára van összerakva) Elkezdtem szétkapni a klímát, először csak az egyik részét akartam leszedni, de olyan jól ment, hogy aztán szétjött az egész, még az elektromos csatlakozókat is széthúzgáltam benne. Hát nem csodálkozom így utólag, hogy büdös volt. Szerintem legalább annyi gombafajt talátunk volna benne, mint egy tisztességes trágyarakásban, amiből kiskoromban a lótetveket vadásztuk ki pecázás előtt. Na de adtam a pofájának - kezdő Ladaszerelős korom után szabadon, amikoron a kedves Szerelő bá oktató célzattal felszólított, hogy azt a csavart basszam pofán azzal a tizeskulcssal - láss csodát ez a trutymó tényleg működött. Jött ki belőle a barnás fekete máz ami elég jó kontrasztot kapott a fehér tisztító habtól.

NO de most jött a következő probléma ugyanis, akármennyire is magától leold ez mindent, de azért ők is ajánlják, hogy vízzel nem árt leöblíteni. No hát itt nem ártana egy kis kinetikai energia sem, kedves Kollllégák ugye... - a kevésbé kockák kedvért "veretés a slaggal" -   de annak sajnos híre hamva sincs nálunk. Se slag, se nyomás, örülünk ha valahogy felvánszorog a víz az emeletre és kicsöpög a zuhanyrózsából. No de hát a magyarok állítólag tudnak dióból meg vezetékből is reaktort építeni, uh nem hozhattam szégyent a nevünkre, be is ugrott, van itt nekem egy középnyomású légkompresszorom meg egy precíziós permetező készülékem, kistérfogatú víztározóval. Az előbbit a tüdőmnek hívják, az utóbbit a számnak :) Tehát miután a kancsóval lelocsoltam azt, ami könnyen jött, utána nekiálltam szépen átpermetezni a ragadósabb fajtákat. Egész jól is sikerült csak a szám fáradt el a végére meglehetősen, minden tiszteletem ezúton is az összes fúvós hangszeren játszónak - hajrá Rolli az iskolához, szurkolunk neked!

Egyébként most, ahogy írtam le azt a kis sztorit rájöttem, hogy az eredményről még be se tudok számolni mert azért a békesség és az olaj kedvéért hagytam egy napot száradni/állni, na de most felkelek és  bekapcsolom......

HHHHHuuuuhhhh ez karcos volt, már majdnem elkezdtem anyázni.....:) 

ALERT - ez a rész csak műszaki beállítottságúak részére.
Bedugtam, bakapcsoltam, király, nincs irtó retek szaga, na de nem is hűt.... a kompresszor nem kapcsolt be. Voltak félelmeim, hogy ha hurcibálom akkor a csövek illesztéseinél lesznek problémák és "elmegy a gáz", ahogy azt a jólszituált autoklímásnak felcsapott vízszerelő mondaná. Na de a kompresszor se megy.... ennyit a villanyszerelésemről. Ki be rohangálok, egyszercsak mégiscsak hideg jön a gépsárkányból uh biztos van késleletetés a kompresszornak a ventillátor után. A kondenzátor is jobbank tűnik.
ALERT VÉGE

NA de mégiscsak beindult és szag nélkül (relative:), sőt már eléggé el is kezdtem fázni, mivel amerikai stílusú tárgyaló hőmérséklet volt rá beállítva le is kellet kapcsolni.

No mára akkor ennyit, és most felpattanok a Csuszi drótszamarára és próbálom rávenni a testemet valamire, amire már rég nem sikerült: IZOMLÁZRA.

Szeervusztok!

Elnézést, hogy csak most jelentkezem, de túl sok dolog nem történik velem, hacsak nem nevezzük történésnek, hogy próbálok amerikai klasszikus filmeket vadászni a netflixen, hogy értsem, ha valaki netán ezekből idézget, mint otthon én a „Drakula halott, és élvezi”-ből.  Ami persze nem klasszikus, de ha valaki tudja, mit reagáljon arra, hogy „ez nem Lucy, ez egy gejzír!”, annak tuti nyert ügye van nálam, tehát minimum veszek neki fagylaltot.

Emellett meg bármily ironikus is, fejvadászokat vadászok, jövő hétre sikerült is összehoznom egy interjút, úgyhogy most aztán bújhatom az accounting for dummiest, hogy ne az első szónál derüljön ki, hogy nem is értek a könyveléshez. Persze ha kiderül, akkor folyamodhatok a velőtrázó B tervhez, hogy szociológiai tanulmánynak tekintem az egészet és Bridget Jones véleményét idézem az El Niño jelenségről. Vagy ha az aktuális (de nem akut) magyar politikai helyzetről kérdeznének, akkor még mindig kijelenthetem:  „Hát nem szörnyű, mi megy Cshecshennföldön??” Tényleg, el ne felejtsek gyorsan elolvasni valami nagyon okos véleményvezér által kiizzadt szöveget a szituról, csak nehogy politikailag inkorrekt legyen, azt itt nem szeretik. Vagy inkább nem olvasok utána, hanem megnézem a Grease-t, és ha mégis ezt kérdezik, gyorsan lehányom az interjúztatót. Zsírral.

A munkavállalási engedélyemről még nincs hír, tegnap voltam ujjlenyomat vételen, ahova 1 óra volt az út tömegközlekedéssel. Elképesztő volt. Használtam végre először az ikonikus Market-Frankford metróvonalat, bár annak csak a felszín feletti részét, ami még sokkal jobb volt, mert ilyen magasvasúti pálya van a legtöbb sorozatban, Carol nővér is ilyennel ment haza mindig a Vészhelyzetből. Őt persze nem láttam, lehet, hogy túl elfoglalt a férje védelmével.

Ma végre elvittem első útjára a vadiúj, Pirosarany© biciklimet a Walmarttól, bevásárolni mentünk a belváros 9. Körébe, a Trader Joe’s-ba. Nagyon szupi kis üzlet, van benne mindenféle amerikai jószág, királyszág és mennyeiszég. Hogy bizonyítsam, hogy tudok én főzni, méghozzá akár magyarosan is, oly távol az igazi szögedi fűszerpaprikától, csinálni fogok mindjárt egy jó kis frankfurti levest. Bár az német, de mindegy. Azért, hogy mégse legyen túl biztonságos az érzés, wokban fogom megalkotni, ugyanis a levesfőző lábosok esetében bevallottan márkabuzi vagyok, csak a Bonyhádi, az meg ugye nem kapható az Ikeában. Szóval sok sikert nekem! A hazafele úton persze nagyon megbántam, hogy kedves Édesanyámból előbújván nem fordultam inkább rögvest vissza, minek nekem ez a sok földi kihívatás.

Kihívatás vagy régiesen Kiszhívatás: olyan megpróbáltatás, ami az azt végigszenvedő számára akkora para, mint spanyolcsizmában írszteppelni. Viszont, ha állásinterjún kérdezik az alanytól mennyire szereti, illik rámondani hogy imádja, sőt külön keresi rá a lehetőséget

Tehát képzeljetek el egy teljesen formátlan, a 4 sávos főútra forgalommal szemben szemrebbenés nélkül felhajtó szőkés nőt, amint közel 20 kgos jószágkosárral a hátán, a lakásának teljesen ellentétes irányba elindul hazacipelni ifj. Vásárt.

Formátlan: fizikai állapotát tekintve teljesen ellustult, izomtalan, kondicióját tekintve a „döglött” alatti kategóriába sorolandó egyed

Nem is csoda, hogy a dombra feltekeredvén, mikor nyögve elértem végre azt a kéjes pontot, melyet minden biciklis jól ismer, nevetésben tört ki egy élemedett korú járókelő, hogy „bring it on, girl!” Szerencsére nem futotta a szusz többre, minthogy elnevessem magam, hogy „I’m not doing so well, am I?” és kedélyesen végigjártassam a szemem a mögöttem feltorlódott kocsisoron.  Akik bájdövéj voltak olyan kedvesek és csak halkan, elfogódottan dudáltak néha-néha, ha épp nem írtam le egy részeg vargabetűt az út közepére. Akkor gondolom lázasan fogadásokat kötöttek, hogy vajon a csintalan biciklin tudok-e maradni. Háháá de én, minden buki keservére a biciklin maradtam, sőt egyben hazaértem, s máris hozzálátok a wokleveshez, egy életem, egy halálom, ma hazait eszünk!

Lapzárta után érkezett:

A csillogó üvegű, ujonnan vásárolt, őröletlen borsos üveg teljes tartalmát sikerült a fedelével együtt a készülő levesbe borítanom. Az elmúlt félórában izzadságot nem kímélve, aprólékos borsmentő akciót hajtottam végre. Még így is minimum "pikáns Frankfurter" lesz a kreálmány neve, és kéretik lassan szürcsölve fogyasztani. Ki szólt Cilikének, hogy idetolhatja Philadelphiába a pofáját??

Ázott borsok a parton. Hogy jutottunk attól a szép üvegtől idáig?

Sziasztok!

Kezdem teljesen megszokni az ittlétet, ami abból is látszik, hogy alig akarok felkelni reggel, a pizzakihordó már nem hezitál a házunk előtt, hogy vajon hova csengessen, és akaratomon kívül loptam. Péntekenként van ugyanis itt a szemetes nap, aznap reggel, vagy előző este mindenki kiteszi a szemetét, és ha van, akkor a már nem szükséges tárgyait is kiteszi, legyen az akár bútor, akár kisgyerek. (najó, nem!) Szóval a szembeszomszédunk, a kellemes külsejű leszbikus Jill kitett két használható polcot és egy állólámpát, amit azonnal be is horgásztam, hogy valamire majd jó lesz. Ettől annyira belejöttem, hogy este, amikor a kutyasétánál megláttam 2 fura háromszögalakban összetákolt, szép kékre festett falécet, ami csak úgy oda volt támasztva egy sikátor falának, rögtön megragadtam. Aztán másnap sétáltamban vettem észre, hogy ilyen tárgyak a legtöbb sikátor mellé le vannak dobálva, és bár nem jöttem rá, hogy mire, de tuti hogy használják. Szóval itt a dilemma, olyan helyre kis virágtartót/padot tudnék belőle csinálni, mégis vissza kéne vinnem? Majd megmutatom az eredményt és megszavaztatom veletek, hogy mi legyen a sorsa! Amíg nincs kész, nézegethetitek az első kis polcot, amit saját kezűleg festettem át, á lá  graffiti style.

Tegnapelőtt elmentem egy helyi hobbi röplabda eseményre, amit a meetup.com-on találtam. Bárcsak ehelyett a „Philadelphiai 20-as 30-as röviditalkedvelők”, vagy a „Boldog nudista vegánok” körébe léptem volna be!  Mondjuk nem biztos, hogy ennyit röhögtem volna. Vagy ki tudja, még beléphetek bármelyikbe…! Szóval 6-ra volt meghirdetve az „esemény”  - az event szó volt a leírásban, tehát nem tudtam, hogy az valamiféle edzés lesz, vagy csak játék, vagy csak elmélkedés a röplabdáról, vagy valamilyen röplabdacsapat rajongói körébe sikerült belépnem és pom-pomokat fogunk készíteni órákig – és mivel a google maps szerint 50 perc az út busszal, időben elindultam még 5 előtt. Ki tudja, ugye, szőke kislány a cúna nadvároszban. Mennyire jól tettem, rögtön a kiinduló buszmegállót képtelen voltam megtalálni, végül a helyi autószerelőműhely előtt üldögélő szeriket (ki mást?) kérdeztem meg, hogy honnan indul a 32-es mire a hátam mögé mutatnak, hogy pont most állt meg az út túloldalán. Erre persze minden előkészület és köszönet nélkül átloholtam az úton és felugrottam a buszra, utána jutott csak szembe, hogy a rendes városi parasztok körül szoktak ám nézni.

Szóval az egyenlőség kedvéért direkt egy szeri mellé ültem a buszon, bár elég jólöltözött volt és a túloldalon egy szörnyű csöves kinézetű ijesztő fehér ült, úgyhogy nem lett instant „egyszerélünk” életérzésem. Aztán sikerült valahogy elbénázni a gps-t így a mellettem ülő srácot kérdeztem meg, hogy hol kell leszállnom, hogy átszállhassak a 61-esre. Ami ugye Hűvösvölgybe visz. Erre aszondja, hogy kettővel ezelőtt kellett, volna. Nah, szuper, mondom leszállok és visszasétálok, ugye? Erre kicsit furán nézett, de mondta, hogy igen, visszafele kell menni, és a Ridge sarkán találom a 61-est. Szóóval leszálltam, és elkezdtem visszasétálni, s mivel az utcán híre hamva sem volt fehér embernek, gondoltam tényleg van abban valami, hogy egy bizonyos utcánál északabbra nem érdemes sétálgatni. Na de mindegy már ott voltam, és nem volt vészes a táv, úh pár perc séta, pár liter izzadás és megalapozatlan halálfélelem árán sikerült felszállnom a 61-esre, ami ripsz ropsz félóra alatt kirepített a végállomásáig, ahol már csak én maradtam természetesen a buszon, meg a szeri sofőr, de még ez sem tudott eltántorítani. Itt majdhogynem rutinosan megtaláltam a helyi rekreációs központot, ami tűrhető borítással és jó hálóval úgy látszik egész nap nyitva álla közönség előtt, ingyen - bezzeg otthon meg nem találsz (jó) termet sehol!

Éés lassan gyűlni kezdett a közönség, először csak Mustafa volt ott, aki 55 és a halál közt (még) mozog valahol, aztán begyűltek az emberek és onnantól nem győztem kapkodni a fejem. Jött egy totálisan önelégült páros egy orosz seggdugó szőke lány (50 kg) és egy katonásan üvöltöző, karótnyelt, szakállas indiai (80 kg) képében; egy mini török bácsi (70 kg) a totálisan kancsal vézna fiával (-30 kg), egy agyontetovált hawaii srác (130 kg), két proforma fehér – röplabda viszonylatban seggdugó – pasi, egy ázsiai Pista bá utánzat fűzöld focifelszerelésben (színben passzoló lábszárvédővel, fejpánttal, mindennel 40 kg), Lakia (szemüveggel együtt 120 kg) szeri lány és az ikertestvére aki sajnos csak a nyakán kapott helyet, és végül a gyülekezet állati uralkodója egy bivalyméretű kopaszodó fehér balfasz,  aki saját elmondása szerint régen röplabdázott és csak a súlyfeleslege akadályozza meg, hogy a nemzeti válogatottban játsszon.  Ezt ugye mindenki ismeri! Én magam is profi teniszező volnék, ugyebár.

Mivel a súly- és erőfölény azonnal megmutatkozott, rögtön láttam, hogy nagyon nem fog kelleni nekem itt ugrálni a saját testi épségem megóvása érdekében. Természetesen férfi háló volt, mindenki „feladott” és indult a játék, azonnal. Még szerencse, hogy nem voltam rest és bemelegítettem, hátha meg fogok mozdulni, mert így legalább egy kicsit mozogtam, onnantól kezdve viszont, hogy beindult a „játék”, csak próbáltam nem bepisilni az erőfeszítéstől, hogy ne röhögjek és hogy effektíven kikerüljem az irányomba lendülő hatalmas testeket, vagy bömbölve érkező tüdőből megbikázott labdákat. Igazából élvezetes kidobós volt egy hatalmas kanál önuralmi kihívással. Számomra az MVP ezen a délutánon a kancsal török gyerek lett, és ezzel mindent elmondtam. Egyébként ők 6-9 ig nyomták - persze takarékláng alatt döngetve a kalóriaégetést - , én csak másfél órát bírtam és szerencsére jött is értem Dundi.

Viszont azért a ritka életbenmaradási erőfeszítésektől kellemesen lefáradtam, végre úgy aludtam, hogy dőlt a nyál a számból és még egy kis izomlázam is lett. Szóval szerintem belépek inkább a merevrészeg, vagy a chips-zabáló klubba, azzal nem hiszem, hogy lehet hibázni. Remélem, hamarosan Dundi jelentkezik megint, mivel mindjárt hétvége és nekilendülünk a programozásnak – de nem C nyelven!

Mindenki, aki járt már Amerikában, vagy forgatott már angol nyelvterületre kalauzoló útikönyvet – vagy útikönyvelő kalauzt – nyilvánvalóan tudja, ha összefutsz egy ismeretlennel az utcán valószínű, hogy a köszönéshez odabiggyeszti a szó szoros értelmében „Hogy vagy”-nak fordítható kérdést. Így voltam ezzel én is, tudtam és tudom, hogy ha szól valaki, hogy „Hey, how are you?” akkor az csak annyit jelent, hogy heló.

Tudom, mégis elkezdek gondolkodni, hogy hogy is érzem magam. Ez egyébként egy szuper pszichoterápiás önértékelő módszer, csak ha az ember napjában százhússzor áll meg ezen elmélkedni az talán már egy csipetnyit túlzás. Mégis mikor megkérdik, ellágyulok, hogy milyen kedves, hogy kérdi, nahát, hogy én milyen jófej emberekkel futok össze lépten nyomon! El is merülnék nyomban az érzelmi világomban, hogy hát figyelj ide, épp szorongtam egy kicsit, mikor ide beléptem, de most valahogy sokkal jobb, de jó hogy megszólítottál, így már nem érzem olyan idiótán magam, mégis tudod, néha ellepnek ilyen rossz érzések a költözéssel kapcsolatban, hiányzik a család, de persze mellette izgalmas új kihívásnak látom, ugye érted mire gondolok? 

És mivel az effajta önreflexió nem egy rövid gondolatsor – kivéve guppik esetében, bár ki tudja, lehet, hogy meglepődnék, ha bedobnám ezt a fogós kis kérdést egy akváriumba -, aki a heló másik végén van, már elkezdi furcsállani a csöndet, vagy kezd leírni mint bunkót, aki nem köszön vissza. Ezt elkerülendő gyorsan próbálok visszaemlékezni, hogy hogy is kérdezett pontosan, vagy mi lenne a válasz, amire számít, de sajnos a végtelenül egyszerű és frappáns „good, you?” sosem kúszik a nyelvem hegyére, épphogy csak ott motoszkál. Úgyhogy ilyesmik szoktak születni: hello, ööö  …thank you!  vagy ÖÖÖÖÖ allright, … you, ööööö hello.   Ééééés ezzel sikerül is magamat azonnal szépen beskatulyázni vagy a korábban említett fogyatékos kategóriába, vagy a tuti külföldibe. Egyik sincs annyira ellenemre még, úgyhogy nem és nem írom az alkaromra a választ. Bár elég izgalmas tetkó témának tűnik. Ha valaha sikerül választ találnom arra a kérdésre, hogy melyik testrészemen nem fog soha jelentősebb mértékben elmászkálni a szervezetemet takaró, már ígyis igencsak viseltes hámréteg, akkor lehet, hogy magamra varratom.

Most hogy így mélyebben elmerülök a ráncosodás problémakörének évezredekre visszanyúló misztikus, szabadkőműveseket is megszégyenítő birodalmába, ennek a bizonyos területnek a koordinátái felől teljesen biztosra csak akkor mehetek majd, mikor már kialakult a közel végleges állapot. Úgyhogy írok is egy levelet a kedvenc idősek otthonomba, vagy kedvenc idősem otthonába, (vajon hogy a Zistenbe ragozza ezt a magyar?), hogy úgy 60 év múlvára hívjanak ki hozzám egy tetoválóművészt. Lehetőleg napbarnítottat és erős hasizmút és ha már itt tartunk, az se ártana, ha egyből az utolsó kenetet is fel tudná adni, így megspórolnánk még egy randit. Ezzel akár hirdethetné magát az egyház is, fitt atyák, kreatív jeligére. Na tessék, már megint! Úgy látszik, nem telhet el blogbejegyzés, hogy egy egy politikai vagy egyházi entitás pocakját meg ne csiklandozzam, de félreértés ne essék, csupán önmagam (és talán a ti(k) szórakoztatására pólyálom itt be ezeket a kis újszülött gondolatkákat. Aki inkább a Tajgetosz zord zugai közé kívánná őket, az sürgősen kapcsoljon el és igyon meg még valamit. Mert ezek bizony jönnek és nem ülnek le. 

Sziasztok! Végre eljött a pillanat, hogy helyi lakósként üdvözölhessük magunkat és egymást Philadelphia utcáin, amiket egykor Bruce Springsteen is olyan marha lelkesen, csupa pozitív gondolattal telve koptatott ugye.

Kicsit jobban megismerhettük házigazdijainkat  - elég laza agyontetovált páros -, a lordnak raszta haja van és asztalosként tengeti mindennapjait, a lédi pedig holisztikus terápiával foglalkozik. Magyarul szerintem ezt a foglalkozást legjobban a „Tóvizi Éva” kifejezéssel lehet leírni, olyan masszőz, aki mindenféle teákat, füveket, olajokat ismer, és ha már csak ránézel, elkezdesz meggyógyulni, mindegy mi is volt a bajod. Nah de lépjünk is inkább a reklám helyéről…

Szóval aláírtuk a bérleti szerződést, a kezükbe adtuk az otthon kb félévnyi nettó fizetésemet kitevő manit – persze ki számolja? - és már kezdhettük is belakni ezt az édes kis jellegzetes Philadelphiai sorházat.  Tekintve hogy az összes cuccunk annyi, mint amennyivel mások egy hónapra utaznak, a költözés nem vett sok időt/energiát igénybe, csak azért izzadtunk bele rendesen, mert a házban uralkodó átlaghőmérséklet kb 45 fok volt. Vagyis bocsánat, kb 113 Fahrenheit volt. Lakberendezésügyileg jelenleg a skandináv letisztult vonalat követjük, hogy legyen tere a mozgásnak és a gondolatoknak - csak egy matracot helyeztünk el benne. Mostantól pedig belekezdek a használhatatlan ócskaságok vásárlásába, amelyekből „majd meglátod drágám, egy kis festéssel milyen gyönyörű ékszerdobozt csinálok!” (aztán soha többé nem nyúlok hozzá). És emellett persze hozzálátok a színében és stílusában egymáshoz egyáltalán nem passzoló darabok beszerzéséhez, majd teljes lelki nyugalommal rámondom hogy eklektikus retró.

Kulcsátadás után bementünk a belvárosba, hát elájultam, hogy az mennyire fantasztikusan néz ki. Bármerre is mentünk, mindig azt vártam, hogy valamelyik felhőkarcoló mögül előbújik a Godzilla, vagy belerepül pár öngyilkos merénylő. Most ezt legszívesebben kitörölném, hátha olvassa a blogomat a hómlend szekjúriti, de talán annyira még nem vagyunk menők.

Ügyintézés után sétáltunk egy nagyot a közeli parkban, ahol a híres Rocky lépcső is van, de most még csak messziről szemeztem vele, nem akartam elsőre beégni, hogy a felénél kifulladok és a táj szemlélését mímelve leülök, vagy meghatottságot színlelve térdre rogyok. Bár így utólag a kettő kombinációja lenne igazán meggyőző. Szóval ehhez képest a nemzeti lépcsője egy kis járdaszegély. Komolyan, már azért Oscar járt volna Stallonénak hogy oda felfutott. Hörit persze nem mertük elengedni, mert óriás méretű kacsák lepték el a parkot és ahogy hallottam nincs még itt a kacsavadászidény és amúgy is csak megszégyenítette volna a lépcsőn futókat.

Végül hazafelé vettünk két óriás pizzaszeletet a sarki pizzázóban, ahol fél órát kiselőadott nekünk a görög tulajdonos, hogy milyen szuper ez az Amerika, csak élni borzasztó itt. (Amúgy 40 éve él itt és egész jól nézett ki) Lelkünkre kötötte, hogy itt bizony csak úgy lehet boldogulni, ha az amerikaiak szabályai szerint élsz. Nem tudom, hogy arra gondolt-e hogy be kell tartani a törvényeket úgy általában, vagy nem lehet órákat sziesztázni anélkül, hogy furán néznének rád? De szerencsére arról is biztosított, hogy ha milliomosok akarunk lenni, akkor jó helyre jöttünk, úgyhogy végre fellélegezhetek egy kicsit, hogy majd nem csak bérelni fogom tudni a méregdrága dizájner cuccokat. Rettegjen a Luivutton! Vajon csinált-e már négy piciny csizmát kedves kicsi szőrös tappancsokra?

Hello

Itt láthatjtátok volna az első képes blogbejegyzésünket, amit most írok meg másodjára mivel ez a szar valahogy kilépett belőle és persze az egész hablaty ment a levesbe:) De miközben írtam ráébredtem, hogy a "KÉP" menűpont csak annyit jelent, hogy egy képet tudsz beszúrni és nem egy diasort, uh ez hamvába hullott. Inkább összeszedem a képeket egy albumba és belinkelem alul. Előzetesnek itt van egy gif:

Tehát a hétvégén elementünk csobbanni az Atlani óceán másik oldalába is. Az egyik oldlát még akkor volt szerencsénk megtapasztalni a Kacsa és Zoli jóvoltából amikor náluk nyaraltunk és egyébb iránt megkértem a kezét. Szerencsére most nem estünk akkora extrémitásokba - itt most nem a leánykérésre gondoltam, bár senkinek nem kértem meg a kezét éppenséggel - hanem arra, hogy a víz se volt olyan jeges és nem is égtem rákvörösre mit azt anno sikerült :)

Az óceán elég messze van - egy másik államban - kb 2 óra autóval de nagyon érdekes kis utunk volt. 

A kék úton mentünk

Odafelé nem autópályán mentünk, uh láttuk a vidéket arrafelé is. Hát voltak nagyon lepukkant helyek... de átkeltünk néhány tök menő hídon is. A Delaware folyó - aminek a partján fekszik Philadelphia is - itt már eléggé kideltásodik uh volt egy böszme nagy híd ami alatt jöttek-mentek a teherhajók uh jó magas volt. A part közelében pedig tök érdekes kis öblös vidék terült el. Mintha kicsit mocsaras lett volna, egy csomó híd és benyúló kis öblök.

Mellékszáll - a böszme nagy hídon elmentünk egy bogárhátú mellett ami valami amerikai focis szurkolói gurulókocsmává volt felpimpelve. Elöl sörcsappal hátul grillsütővel. Nagyon király volt csak a képek lettek elég gyengék:)

Tehát a part nem volt messze Atlantic City-től (ami egyébként a kaszinóiról is híres) és a nagy ráadás az volt benne, hogy ez egy kutya part így a Hörit el lehetett engedni a pórázról. Sajnos a pórázról eleresztés nem túl népszerű errefelé. Szóval ez a part nagyon király volt - tele volt mindenféle népséggel és mindenki hozta a kutyáját uh volt nagy rohangálás. Egyébként én ugyan ilyennek képzelem a normál partokat is mert itt is ment az
iszogatás meg mindenkinél volt napernyő, hűtőtáska stb csak a gyúrós Janik,a Pumped Gabó meg a Mitch Buchannon hiányoztak a Baywatchból és az embereket nem zavarta ha néha egy kutya odavitte a nyálas lasztiját hogy ugyan ez nem dobja el magát haver.

Hazafelé úton Philly-t érintve jöttünk mert az jóval rövidebb volt a forgalmat is beleszámolva ez pedig lehetőséget adott, hogy a város egy másik szemszögből láthassuk mivel ebből az irányból még sosem mentünk be. Már oda felé úton is voltak érdekességek. Például azt ugye hallottam már hogy mindenki mondja, hogy Amerika nagy és sok hely van benne na hát itt annyira sok hely volt, hogy az autópálya 2x 3 sávja közt volt egy kb 30m-es erdősáv... Ilyet sem láttam még. No aztán megérkeztünk Philly-hez újra átkeltünk egy kevésbé hatalmas de még mindig impozáns hídon a folyó felett és akkor megláttuk Philly régi és új oldalát a folyóparti régi gyárakat rozsdás hidakkal és a csillogó felhőkarcolókat - gondolom rendesen fogyott Cola light mire ilyen tiszták lettek:) - egymás mellett. Amik persze jó messze vannak csak mi épp jó irányból néztük!

Link az albumhoz:

First atlantic ocean album

PS.:Ráadásként beleraktam még egy képet a mai reggelinkről aminek az a különlegessége, hogy ma voltunk először igazi helyi reggeliző helyen. Remélem a következő bejegyzés már tényleg az albérletünk kalandos kiválasztásáról és elfoglalásáról szólhat majd.

Addig is szép hetet mindenkinek.

Sziasztok! Nagyon félek megírni ezt a bejegyzést, ami nyilvánvaló jele annak, hogy muszáj megírnom. :D Előre is elnézést kérek azoktól akik ezt borzasztó nyálasnak/unalmasnak/álszentnek fogják tartani, de muszáj kiírnom magam.

Rengeteg félelemmel telve jöttem ki ide - egy másik kontinensre -, de miközben ezen aggódtam ráébredtem, hogy rengeteg félelemmel telve élek amúgy is, csak sosem vettem tudomást róla. Félek, hogy rossz döntést hozok, félek, hogy a Höri letépi valakinek a karját, félek, hogy a Dávid megunja, hogy félek, félek a gyerekvállalástól, félek fűtől és néha fától. Félek, hogy a barátaim nem fognak úgy szeretni, ha kiderül, hogy félek. És mivel ennyire félek, úgy teszek, mintha soha semmi nem aggasztana, vagy nem félnék semmitől. Ez a tettetés viszont - néha szó szerint – megbénít, nem merem kimondani, amit gondolok, nem merem kimutatni az érzelmeimet és nem merem elengedni magam. Komolyan, ki látott az elmúlt hónapon kívül bármikor sírni? (Leszámítva persze azokat az eseteket, mikor fizikai sérülés miatt sírtam, vagy alkohol hatása alatt sikerült kiereszteni.)

Ha sírtam is, tuti hogy elvonultam és kizárólag olyan esetekben engedtem meg magamnak, amit valamiféle képzeletbeli társadalmi ranglistán igazolva láttam. Csak hogy értsétek miféle ökölszabály volt ez, akkor mertem pl. egyedül a folyosón sírni, mikor Bogi kómába esett az intenzív osztályon és öntudatán kívül elbúcsúzott tőlünk. De nem csak a sírás ilyen, ilyen az ölelés és a mások iránti szeretetem kimutatása. Miközben „józanul” undorodom a szeretetteljes beszélgetésektől, vagy egyéb megnyilvánulásoktól, tegye fel a kezét, akit még nem ölelgettem részegen, vagy zaklattam egyéb módon. :P Most szívesen kérnék elnézést ezekért az esetekért, de nem kérek, mert ezeknek az érzelmeknek, mivel nem engedtem nekik utat, csak így megtízszerezve volt esélyük kitörni. (Akit részegen táncorogva véletlenül szájba vertem, vagy valamilyen módon megbántottam, attól viszont tényleg elnézést kérek! :D)

Mindent összegezve rengeteg mindenre ráébredtem az otthon töltött utolsó hónapban, és ahhoz képest, hogy most hétezer kilométerre vagyok tőletek, mindannyiotokat sokkal közelebb érzem magamhoz, és kijelenthetem végre őszintén én is, hogy a családnál és a barátoknál nincs fontosabb dolog az életben. Most már senkitől nem fogok undorodva elfordulni, ha elsírja magát, vagy furán kellemetlenül érezni magam, ha panaszkodik, vagy megsértődni, ha őszintén elmondja a véleményét. Vagyis egy ideig még lehet :P, de rajta leszek, hogy az érzelmek kimutatását ne gyengeségnek, hanem erősségnek lássam.

Az első lépést sikerült megtennem, bár nem teljesen önszántamból, de kezdem felismerni, hogy sokkal jobb néha kicsit megijedni, mint folyamatosan félni. Az amerikai jogi elvárásokhoz igazodva azért hozzá kell tegyem, ha gyerekek is olvasnák véletlenül a blogot, hogy ez nem vonatkozik a bukósisak/biztonsági öv, stb viseletére. Továbbá ismeretlen mélységű vízbe még mindig nem ajánlatos fejest ugrani, kivéve ha tudod, hogy biztosan mélyvíz lesz, akkor viszont a tanácsom: EGY, KÉT, HÁ….!

Sziasztok!

A mai blogbejegyzés majdnem egy szorongásos roham áldozata lett, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam és megírom anélkül, hogy túlságosan megírnám vagy megijednék, hogy megírom. (Aki még nem szorongott soha, annak egyrészről üzenem, hogy nem baj, hogyha nem érti, lesznek jobb bejegyzések is, másrészről meg, hogy a legjobb fogyókúra)

Mivel a mai napot főként remegéssel és sírással töltöttem, plusz megnéztem a Jóbarátok utolsó részét a TVben (amit bájdövéj az univerzum üzenetének tartok: Hogy a fenébe adhatják pont az utolsó részét egy legalább 10 évvel ezelőtt befejeződött soroztanak, amikor is az oly jó barátok szétszélednek, hogy életük következő fejezetébe lépjenek???) sok mindenről nem tudok beszámolni csak arról, hogy mekkora meglepetésben volt részem amint leszálltam a repülőről és azóta is sorozatosan, bármit csinálok, bárhova megyek ezen a kedves kis kontinensen.

Szóval amint leszálltunk a gépről - bár már voltak jelek az út alatt is -, Dávid egyszer csak átkapcsolt, rendesen láttam, ahogy átkattan az agyában egy kapcsoló és elkezdett úgy beszélni amerikai angolul, ahogy még sose hallottam, mindenki azonnal megérti, és úgy kommunikál, mint egy igazi helyi. Ezzel szemben én, aki magabiztos vagyok a nyelvtudásomban folyamatosan abba ütközöm, hogy vagy az néz rám bután akihez beszélek, vagy én bámulok mint borjú az újkapura, mert ugyan hallom és értem a mit mond, praktikus értelmet képtelen vagyok hozzá kapcsolni. Vagy van még az az eset, amikor én is és a beszélgetőpartnerem is csak bámulunk egymásra elkerekedett szemekkel, hogy mit is akar a másik. Ilyenkor elkezdenek hozzám lassan TAGOLVA beszélni, de érezni, hogy nem azért mert külföldi vagyok, hanem mert valószínűleg fogyatékos. Azt tuti nem gondolják, hogy elsőre is hallottam és le tudnám írni, amit mondtak, de amíg nem fogalmazzák át, nem lesz belőle tankönyv szerinti kommunikáció.

Hadd világítsam meg példákkal, hogy mire gondolok!

Tehát a szitu a következő, bemegyek a Wendy's-be hamburgerért Dávidnak és nekem. Nem áll senki a pultnál így hát azonnal hozzám fordul a szerecsen kiszolgáló a pultnál, hogy mit szeretnék. Bizonytalanul nézegetem a menüket a feje felett, erre közli, hogy gondolkodjak csak nyugodtan. Aztán rájövök, hogy mit kérek, megrendelem, eddig tökéletesen kommunikálunk, mint két hasonló vizekben forgó ámbrás cet, erre megkérdezi:

Are you here?

Erre tessék, beüt az a pillanat, az én szemeiből majdnem kiesik a kontakt-lencse, ahogy bámulok, ő meg néz rám értetlenül, és megismétli, hogy A-R-E  Y-O-U  H-E-R-E?

Basszus én utálok visszakérdezni, úgyhogy mindent lázasan próbálok kielemezni, mielőtt kérdeznem kéne. Most is ezt tettem. Ha azt kérdezi, hogy itt vagyok-e, lehet, hogy láthatatlanná váltam? Vagy hirtelen megvakult valami nagyon ritka betegségtől és most sírva fog összerogyni, ha azt válaszolom, hogy yes, I am still here ma'am!

De mivel egyik sem tűnt valószínűnek, azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de ezt nem értem, erre megkérdezi, hogy itt fogyasztjuk, vagy elvitelre. BADAMM! Ohh micsoda megkönnyebbülés, rohantam is ki  - az egyébként nagyon fincsi - vacsoránkkal, nehogy megkérdezze, hogy mi az élet értelme, vagy hogy hány éves a kapitány, mert még zavarba hoznám a túlontúl kérdés-orientált válaszaimmal.

A másik az ominózus orvosi látogatás végén történt, bár itt a személyzet javára kell írnom, hogy általában amúgy is, ha orvoshoz megyek, lányos zavaromban azt is el szoktam felejteni, hogy ki az anyám és hogy miért is mentem oda. Szóval végre kezemben az áldásos recept - amitől elmúlna az a felettébb nyugtalanító érzés, hogyha pillanatok alatt nem szülöm meg kínok közt a húgyhólyagomat, akkor szétrobbanok - erre rám néz a kedvesebb recepciós hölgy és kijelenti:

103

Most, hogy ezt leírtam, máris érthetőbbnek tűnik, de abban a helyzetben a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy ezt hogy érti, vagy minek mondja nekem. Menjek be a 103-as ajtón, vagy itt másképp ismerik azt a játékot, amikor egyszerre mondotok valamit és rá kell kiáltani a másikra hogy 103. Lehet, hogy itt furán működik, és bármikor mondhatják, tehát akkor most nem szólalhatok meg? Akkor hogy mutogatom el, hogy melyik patikában váltsam ki a receptet? Avagy tudtomon kívül mégiscsak megkérdeztem volna tőle korábban, hogy hány éves a kapitány és most jutott eszébe a válasz? Megint csak elkerekedett a szemem, erre már Dávid is odalépett a pulthoz, majd neki készségesen közölte a hölgy, hogy 103 dollár lesz a számla. PFÖFF! Ha csak a dollárt odabiggyeszti, már megspórolt volna magának 2 perc tücsökciripelést. Na mindegy.

Remélem otthon mindenki jól van,

Sok sok puszi

Sziasztok!

Mivel Csubakkorádó éppen szunyókál kicsit nehézkes éjszakája után ezért ma rajtam a sor, hogy szórakoztassam a nagyérdeműt. Az elmúlt blog óta izgalmas volt az életünk de nem akarok mindent lelőni uh a korábban megszellőztettet vizelési problémák utóéletén keresztül szeretnék kis betekintést nyújtani egy kis helyi életképbe.

Tehát habár hétfőn javulni látszott a helyzet a Csuszi felfázásának mégsem múlt el csak a bivaly fájdalomcsillapító nyomta el a tüneteket, így ma hajnalra jó szarul is lett. Pedig én már örültem,h megússzuk a helyi biztosítás nélküli orvoslátogatást meg az orvoslátogatást úgy egészében amiről nem tudtunk semmit. Vasárnap amikor még az első lefelé ágban voltunk felhívtunk egy közeli egészségügyi központot akik elhajtottak gyapotot szedni, merthogy mi amúgy se vagyunk az ő betegeik és biztosításunk sincs. Ezen a ponton mentem el végtelen mennyiségű teáért, teás kancsóért, bögréért és mindenféle gyógyfüvekért, hogy hátha nem kell orvoshoz menni. Nem jött be...

Uh amikor ma reggel elkezdtük kinyomozni hova lehetne menni, én már elképzeltem ahogy egy fél kocsi áráért majd felírják egy vállveregetésért meg két C vitaminért. Egyből fel is hívtuk a Mártit meg a Sucz-ot, hogy derítsék ki az utasbiztosítónk osztrák számától, hogy mi a menete ha viszont akarjuk még látni valaha a fél autónkat. Ekközben felhívtuk az egyik rendelőt, hogy náluk mi a rendszer és mondták,h hozzájuk lehet menni és "csak" 95$ lesz a látogatás. Közben Márti meghozta az infókat a biztosítótól uh ezekkel felfegyverkezve útnak indultunk.

Mellékszál: itt megjegyezném hogy a Skype Out fiókunkra megkísérelt bankkártyás befizetésünk 3-4 napja függő státuszt mutat.Ugye ezzel lehetne vonalas számokat hívnunk Európába elfogadható áron. Már több ízben próbáltam hosszabb időn keresztül egy szottyadt e-mail címet találni amin megérdeklődhetném Mikofoséktól,h akkor most hogy is áll ez a sztori de minden alkalommal meg kellett szakítanom mert felforrt az agyvizem miután véget nem érő saját farába harapó FAQ/segítség link folyamba léptem akaratomon kívül. És minden rohadt lap alján megkérdezték, hogy hasznosnak bizonyult-e ez az információ.

Tehát megérkeztünk a helyre ami egy helyi üzlet helység volt kb. Semmi kereszt vagy jelzés vagy ilyesmi, kint a céger mint a mellette lévő banknak és étteremnek amik közrefogták és ugyanolyan jelentéktelen kis ajtón mentünk be mint bárhova máshova. Bementünk, tiszta szocreál helyi kiadásban....:D Mintha valami gagyi nappaliban lettünk volna - amit persze mint minden mást agyon légkondiztak, éljenek a vesebetegek jeee - és mint otthon a pultos hölgy jó proli volt. Na de mind1, kitöltöttük az űrlapokat elmagyaráztuk,h mi majd kézpénzzel fizetünk mert nincs helyi biztosításunk és akkor leültünk várni. Egy időbe beletelt míg szólították a Csuszit de végül bejutott.

Itt lesz egy kis rész amit én is csak elmondásból hallottam de a lényeg átjön remélem. Tehát szegény Cuszi meglehetősen szenved mert fáj neki a helyzet és ráadásul brunyálnia kell mert valószínűsítette,h lesz vizelet vizsgálat uh ledöntött egy csomó vörösáfonya levet. Először elmondta, hogy mi a baja aztán szép lassan megmérték a súlyát, a magasságát meg a lázát valami nyelv alátevős papírlappal amit még sose látott a Csuszi aztán jött a vizelet teszt. Amikor a nővérek meglátták, h ugyanolyan színűen jött ki a vösöráfonyalé mint ahogy megitta akkor azért összekapták magukat és belehúztak egy kicsit:D Egyébként a Csuszi azt mondta,h a doki nagyon aranyos és ügyes volt még megviszgált pár dolgot aztán felírt neki antibiotikumot. Kijöttek mindenki boldog megvan a receptünk. Kifizettük a vizsgálatot és léptünk gyorsan a gyógyszertárba. Próbáltam egyezkedni a pultos nénivel,h nekünk miylen adatok kellenének a számlára de nem nagyon hallgtott végig inkább kiosztott,h ő azt majd tudja hogyvan. Egyébként védelmükre legyen szólva,h minden tesztet helyben pillanatok alatt elvégeztek a vizelettel.

Szóval elnyargaltunk a gyógyszertárba bementem a recepttel nagyon, megtárgyaltunk,h nincs biztosítás és hogy kézpénzzel fizetnék erre mondja,h akkor visszajövök-e majd érte vagy üljek le 10 percre és majd szólnak. No itt azért egy picit összezavarodtam. Vagy nagyon király gépük van hogy 10 perc alatt kiköpi a gyógyszert recept alapján vagy nagyon bénák hogy 10 percig kutakodnak a polcok közt a helyes dobozért. Végül kimentem némi édességgel felszerelkezve a kocsiba és vártam egy picit a Csuszival majd amikor visszamentem jött a meglepetés.

Mert John Mcclane fejfájás csillapítója tényleg létezik

A Csuszi egy számomra abszolút amerikai filmes klisébe illő sárga gyógyszeres kis dobozkát kapott. Benne a megfelelő orvossággal és rajta a nevével, a gyógyszer nevével és az adagolással.

Uh most már ő is úgy eszi a tabikat a sárga dobozból, olyan kemény fejeket vág és legalább anyira elpusztíthatatlan lett mint Bruce Willis.

Ui.: Egyébként ma van a házassági évfordulónk, uh az ajándékon kívül,h ma befizettük a rendelő parkba elmegyünk enni este végre egy olyan helyre ahova be is fogunk ülni nem csak elhozzuk amit adnak:D