Mindenki, aki járt már Amerikában, vagy forgatott már angol nyelvterületre kalauzoló útikönyvet – vagy útikönyvelő kalauzt – nyilvánvalóan tudja, ha összefutsz egy ismeretlennel az utcán valószínű, hogy a köszönéshez odabiggyeszti a szó szoros értelmében „Hogy vagy”-nak fordítható kérdést. Így voltam ezzel én is, tudtam és tudom, hogy ha szól valaki, hogy „Hey, how are you?” akkor az csak annyit jelent, hogy heló.

Tudom, mégis elkezdek gondolkodni, hogy hogy is érzem magam. Ez egyébként egy szuper pszichoterápiás önértékelő módszer, csak ha az ember napjában százhússzor áll meg ezen elmélkedni az talán már egy csipetnyit túlzás. Mégis mikor megkérdik, ellágyulok, hogy milyen kedves, hogy kérdi, nahát, hogy én milyen jófej emberekkel futok össze lépten nyomon! El is merülnék nyomban az érzelmi világomban, hogy hát figyelj ide, épp szorongtam egy kicsit, mikor ide beléptem, de most valahogy sokkal jobb, de jó hogy megszólítottál, így már nem érzem olyan idiótán magam, mégis tudod, néha ellepnek ilyen rossz érzések a költözéssel kapcsolatban, hiányzik a család, de persze mellette izgalmas új kihívásnak látom, ugye érted mire gondolok? 

És mivel az effajta önreflexió nem egy rövid gondolatsor – kivéve guppik esetében, bár ki tudja, lehet, hogy meglepődnék, ha bedobnám ezt a fogós kis kérdést egy akváriumba -, aki a heló másik végén van, már elkezdi furcsállani a csöndet, vagy kezd leírni mint bunkót, aki nem köszön vissza. Ezt elkerülendő gyorsan próbálok visszaemlékezni, hogy hogy is kérdezett pontosan, vagy mi lenne a válasz, amire számít, de sajnos a végtelenül egyszerű és frappáns „good, you?” sosem kúszik a nyelvem hegyére, épphogy csak ott motoszkál. Úgyhogy ilyesmik szoktak születni: hello, ööö  …thank you!  vagy ÖÖÖÖÖ allright, … you, ööööö hello.   Ééééés ezzel sikerül is magamat azonnal szépen beskatulyázni vagy a korábban említett fogyatékos kategóriába, vagy a tuti külföldibe. Egyik sincs annyira ellenemre még, úgyhogy nem és nem írom az alkaromra a választ. Bár elég izgalmas tetkó témának tűnik. Ha valaha sikerül választ találnom arra a kérdésre, hogy melyik testrészemen nem fog soha jelentősebb mértékben elmászkálni a szervezetemet takaró, már ígyis igencsak viseltes hámréteg, akkor lehet, hogy magamra varratom.

Most hogy így mélyebben elmerülök a ráncosodás problémakörének évezredekre visszanyúló misztikus, szabadkőműveseket is megszégyenítő birodalmába, ennek a bizonyos területnek a koordinátái felől teljesen biztosra csak akkor mehetek majd, mikor már kialakult a közel végleges állapot. Úgyhogy írok is egy levelet a kedvenc idősek otthonomba, vagy kedvenc idősem otthonába, (vajon hogy a Zistenbe ragozza ezt a magyar?), hogy úgy 60 év múlvára hívjanak ki hozzám egy tetoválóművészt. Lehetőleg napbarnítottat és erős hasizmút és ha már itt tartunk, az se ártana, ha egyből az utolsó kenetet is fel tudná adni, így megspórolnánk még egy randit. Ezzel akár hirdethetné magát az egyház is, fitt atyák, kreatív jeligére. Na tessék, már megint! Úgy látszik, nem telhet el blogbejegyzés, hogy egy egy politikai vagy egyházi entitás pocakját meg ne csiklandozzam, de félreértés ne essék, csupán önmagam (és talán a ti(k) szórakoztatására pólyálom itt be ezeket a kis újszülött gondolatkákat. Aki inkább a Tajgetosz zord zugai közé kívánná őket, az sürgősen kapcsoljon el és igyon meg még valamit. Mert ezek bizony jönnek és nem ülnek le.