Szóval túl vagyunk a nettó 9 órás repülőúton, ami számomra olyan volt, mint amikor a Félelem és reszketés egy sötét sikátorban véletlenül összefut a 8.utassal aki épp Pandorummal indult egészségügyi sétára. Közben Dávid békésen aluszkált, vagy kedélyesen nézte, ahogy a Bear Grills megint valamilyen teljesen elrugaszkodott helyen kivitelezi a kivitelezhetetlent és próbált nem túlságosan furán nézni rám, mikor felváltva bőgtem vagy remegtem. A repülőgép vécéjében mikor lehúztam és a vákuum kiszippantotta az akkor még vértelen végtermékemet, bevillant, hogy most akkor alien módjára oda fogok tapadni és apró részenként szippant majd ki az űrbe. Szerencsére nem kezdtem el üvölteni, mert mindez végül nem történt meg. Phühh. Furcsállták volna ugyanis a fedélzeten, szerintem. Mindezért kárpótolt a földet érés előtti 5 perc látványa, mikor először pillantottam meg New York felhőkarcolóit, azokat amiket ezer éve nézegetünk minden második filmben, de csak most tűnt fel milyen közel vannak egymáshoz, eddig azt hittem ez valami filmes trükk.

Miután végre leszálltunk, jött 1,5 óra kígyózó sor az útlevélvizsgálathoz, ahol csont nélkül átcsusszantunk, mint két nagyon szomjas meztelencsiga. Ezután következett a csomagátvétel, ahol ugye Hörcsög várt ránk már másfél órája, ki tudja milyen idegállapotban, de azt azért feltételeztük, hogy nem lesz jóllakott óvodás arca. Hát nem volt. Egy csomó sífelszerelés és magárahagyott babakocsi között találtunk rá a terem leghátsó végében, állva várta a végzetét a ketrecben, a fejét csak úgy lógatta, mint akinek már minden mindegy. Tulajdonképpen mindegy is volt, ugyanis ahogy közeledtünk hányásszaggal vegyes ürülékszag csapta meg orrunkat, de olyan, hogy honvágyam is lett rögvest a Nyugati aluljáró után.

Végül sikerült kivakarni a szarból a kutyát, a ránk 2 órát várakozó - kutyáról mit sem sejtő - sofőr vigyázó tekintete alatt, majd elindultunk a hotelhez, melyet egy kedélyesen Istenhátamögötti, lepényként szétterülő, kicsi, mégis 2 behemót bevásárlóközponttal rendelkező városban foglaltak nekünk. Végül röpke 23 órával miután elhagytuk a világ közepének tűnő Eötvös utcát, először hajtottuk álomra buksi kis fejünket Amerikában, túl az Au-pairencián.

Csütörtökön megismerkedtünk a bürokrácia helyi fellegváraival, amivel nem is untatnék senkit, de megjegyzem, hogy az amerikaiak nem is annyira kövérek, direkt figyeltem és eddig még semmi nagy különbség nincs ahhoz képest mintha a Westendben sétálnánk. Pedig úgy örültem, hogy itt én egy göthös kis sáska leszek, de eddig baromira nem lógtam ki sehonnan. Lehet meg kéne híznom. Akkor legalább jobban bírnám hogy mindenhol 15 fokra fagyasztják a levegőt.

Pénteken végre belecsaptunk a lecsóba, kérem szépen! Leszerveztünk 2 különböző városban 2 lakásnézést, amiből végül 3 lett mert Philadelphiában olyan nyilvánvalóan cuki Csizmás Kandúr szemekkel bámultuk a házakat, hogy behívtak minket egy harmadik lakásba is. Ezúttal viszont bizonyos hogy Dávid férfias bája verte ki a biztosítékot, ilyen cuki mórikáló házibácsit is ritkán látni. Féltem is, hogy nem a lakását fogja megmutatni, de végül mindannyian érintetlen hátsóval hagytuk el a 24. és a Brown sarkát. Hazafele látott világot Dávid szájából a nevezetes kérdés, hogy "Mit is ad nekünk Philadelphia?" melyre még nem tudjuk biztosan a választ, de ha legalább annyit, mint a rómaiak anno, akkor érdemes lenne oda költöznünk.

Ezidő alatt sütöttem két szuper Domino-s pizzát, és elkészítettem több Hoagies-szendvicset is. (nem.). Látszik, hogy a Jóisten vezérli utunkat, úgyanis a negyedik napon úgy felfáztam mint a fene, hadd idézzek ezért most a Teremtés könyvéből:

"A vize(lete)k teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak". Úgy is történt.

Kivéve talán a madarakat. Bár gondolom röpködtek ma is, csak a hotel vécéjéből nemigen láttam őket.

Zárom soraimat mert a rettentően kecsegtetőnek ígérkező Covbojok és Űrlények megy a tévében és érzem, ha most nem nézem meg, lehetséges, hogy soha nem fogom. Dávid amúgy magános farkasként épp lakásvadászaton van Phillyben, mivel túl messzire nem tudok menni a vécécséséztől, úgy összenőttünk. El is neveztem Jennifernek.

Hasta la vista, babies!

Kedves feleink!

Ezt a blogot azért írjuk, hogy képet kaphassatok róla hogy megy sora a legvagányabb szőrös Csillaghegyi menhelyesnek és kíséretének Észak Amerikában. Meg persze hogy ne legyen időnk azon pánikolni hogy elköltöztünk egy másik kontinensre.

Ti, ki itt beléptetek, hagyjatok fel minden reménnyel, nem mienk lesz a következő magyar irodalmi Nobel. (Dante után szabadon)