Sziasztok!

A mai blogbejegyzés majdnem egy szorongásos roham áldozata lett, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam és megírom anélkül, hogy túlságosan megírnám vagy megijednék, hogy megírom. (Aki még nem szorongott soha, annak egyrészről üzenem, hogy nem baj, hogyha nem érti, lesznek jobb bejegyzések is, másrészről meg, hogy a legjobb fogyókúra)

Mivel a mai napot főként remegéssel és sírással töltöttem, plusz megnéztem a Jóbarátok utolsó részét a TVben (amit bájdövéj az univerzum üzenetének tartok: Hogy a fenébe adhatják pont az utolsó részét egy legalább 10 évvel ezelőtt befejeződött soroztanak, amikor is az oly jó barátok szétszélednek, hogy életük következő fejezetébe lépjenek???) sok mindenről nem tudok beszámolni csak arról, hogy mekkora meglepetésben volt részem amint leszálltam a repülőről és azóta is sorozatosan, bármit csinálok, bárhova megyek ezen a kedves kis kontinensen.

Szóval amint leszálltunk a gépről - bár már voltak jelek az út alatt is -, Dávid egyszer csak átkapcsolt, rendesen láttam, ahogy átkattan az agyában egy kapcsoló és elkezdett úgy beszélni amerikai angolul, ahogy még sose hallottam, mindenki azonnal megérti, és úgy kommunikál, mint egy igazi helyi. Ezzel szemben én, aki magabiztos vagyok a nyelvtudásomban folyamatosan abba ütközöm, hogy vagy az néz rám bután akihez beszélek, vagy én bámulok mint borjú az újkapura, mert ugyan hallom és értem a mit mond, praktikus értelmet képtelen vagyok hozzá kapcsolni. Vagy van még az az eset, amikor én is és a beszélgetőpartnerem is csak bámulunk egymásra elkerekedett szemekkel, hogy mit is akar a másik. Ilyenkor elkezdenek hozzám lassan TAGOLVA beszélni, de érezni, hogy nem azért mert külföldi vagyok, hanem mert valószínűleg fogyatékos. Azt tuti nem gondolják, hogy elsőre is hallottam és le tudnám írni, amit mondtak, de amíg nem fogalmazzák át, nem lesz belőle tankönyv szerinti kommunikáció.

Hadd világítsam meg példákkal, hogy mire gondolok!

Tehát a szitu a következő, bemegyek a Wendy's-be hamburgerért Dávidnak és nekem. Nem áll senki a pultnál így hát azonnal hozzám fordul a szerecsen kiszolgáló a pultnál, hogy mit szeretnék. Bizonytalanul nézegetem a menüket a feje felett, erre közli, hogy gondolkodjak csak nyugodtan. Aztán rájövök, hogy mit kérek, megrendelem, eddig tökéletesen kommunikálunk, mint két hasonló vizekben forgó ámbrás cet, erre megkérdezi:

Are you here?

Erre tessék, beüt az a pillanat, az én szemeiből majdnem kiesik a kontakt-lencse, ahogy bámulok, ő meg néz rám értetlenül, és megismétli, hogy A-R-E  Y-O-U  H-E-R-E?

Basszus én utálok visszakérdezni, úgyhogy mindent lázasan próbálok kielemezni, mielőtt kérdeznem kéne. Most is ezt tettem. Ha azt kérdezi, hogy itt vagyok-e, lehet, hogy láthatatlanná váltam? Vagy hirtelen megvakult valami nagyon ritka betegségtől és most sírva fog összerogyni, ha azt válaszolom, hogy yes, I am still here ma'am!

De mivel egyik sem tűnt valószínűnek, azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de ezt nem értem, erre megkérdezi, hogy itt fogyasztjuk, vagy elvitelre. BADAMM! Ohh micsoda megkönnyebbülés, rohantam is ki  - az egyébként nagyon fincsi - vacsoránkkal, nehogy megkérdezze, hogy mi az élet értelme, vagy hogy hány éves a kapitány, mert még zavarba hoznám a túlontúl kérdés-orientált válaszaimmal.

A másik az ominózus orvosi látogatás végén történt, bár itt a személyzet javára kell írnom, hogy általában amúgy is, ha orvoshoz megyek, lányos zavaromban azt is el szoktam felejteni, hogy ki az anyám és hogy miért is mentem oda. Szóval végre kezemben az áldásos recept - amitől elmúlna az a felettébb nyugtalanító érzés, hogyha pillanatok alatt nem szülöm meg kínok közt a húgyhólyagomat, akkor szétrobbanok - erre rám néz a kedvesebb recepciós hölgy és kijelenti:

103

Most, hogy ezt leírtam, máris érthetőbbnek tűnik, de abban a helyzetben a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy ezt hogy érti, vagy minek mondja nekem. Menjek be a 103-as ajtón, vagy itt másképp ismerik azt a játékot, amikor egyszerre mondotok valamit és rá kell kiáltani a másikra hogy 103. Lehet, hogy itt furán működik, és bármikor mondhatják, tehát akkor most nem szólalhatok meg? Akkor hogy mutogatom el, hogy melyik patikában váltsam ki a receptet? Avagy tudtomon kívül mégiscsak megkérdeztem volna tőle korábban, hogy hány éves a kapitány és most jutott eszébe a válasz? Megint csak elkerekedett a szemem, erre már Dávid is odalépett a pulthoz, majd neki készségesen közölte a hölgy, hogy 103 dollár lesz a számla. PFÖFF! Ha csak a dollárt odabiggyeszti, már megspórolt volna magának 2 perc tücsökciripelést. Na mindegy.

Remélem otthon mindenki jól van,

Sok sok puszi