Sziasztok!

Legújabb hírem – ami valamicskét hozzájárult, hogy ekkora űrt eresszek két bejegyzés közé – hogy elkezdtem dolgozni. Köszönöm a képzeletbeli pacsit mindenkitől, zsebre is teszem! Egy vezeték nélküli szívmonitorozó készülékeket gyártó cég könyvelésén helyettesítek valakit 2-3 hónapig, 30-35 percre otthonról – autóval, odafele. Hazafele ugyanis kb. 1 óra autóval, tömegközlekedéssel meg pontosan két óra. Ha meg a bicaj-vonat párosítást választom, az ugyan másfél óra, viszont akkor bele kell számolni az összes bringázással járó viszontagságot. De nehogy azt higgyétek, hogy ez az izzadás, öltözködés kérdésköre!! Nem, a bringával járás itt egészen másféle akadályokba ütközik. A városban még hagyján, na de mi van a kisebb városkákkal? A vonaton a mozgáskorlátozottak számára fenntartott helyre kísér a kalauz, ha ott nem mozgáskorlátozott ül, azt felszólítják, hogy adja át neked a helyet, ami persze egyáltalán nem kellemetlen! Aztán – mivel bicikli tárolására a hely persze teljesen alkalmatlan – 4 ülőhelyet elfoglalva a biciklit folyamatosan tartva (hogy ne boruljon fel, de a kocsi ajtaját se akadályozza) lehet is utazni. Ha pedig az ember 25 perc kemény tekerés – dombrafeltolás és szenvedés után lihegve pont eléri a hazafelé tartó vonatot, akkor is jogában áll a kalauznak a vonatra nem felengedni a hülye földönkívülit biciklivel, mivel nagy a tömeg. Vajon mekkora tömegben gyülekeztek a mozgássérültek csütörtökön délután ötkor a Paoli vonatállomáson – kérdem én? Lehet, hogy most volt a vonatozó kerekes székesek találkozója? Ez is csak itt eshet meg, mondjuk, hogy mozgássérültnek titulálnak egy biciklist. Na mindegy, azért én is csak egy ideig szeretek széllel szemben hugyozni, úgyhogy úgy döntöttem majd kicsit később fogom átnevelni az amerikaiakat a biciklis közlekedésre. Végtére is én csak a Betmen vagyok, nem a Bájszikülripermen. (Maminak köszi az utalást, mag a Monty Pythonnak, aki meg nem érti, kacsintson csak ide!) Szóval munkába már két hete járok, így vagy úgy, de a hajam még mindig tart. Bár igazából már nem sokáig, mert reményeim szerint Karácsony előtt sikerül rávennem magam, hogy megmutassam a félig lenövesztett - reggelente idétlenül kunkorodó, néha alig takargatható - felnyírásomat egy itteni fodrásznak. Remélem nem fog szívrohamot kapni, nem hiszem, hogy arra kiterjed a felelősségbiztosításunk. Mindegy, majd jó szokásomhoz híven ráfogom a Dundira, hogy ő vágta le ily gyatra módon.

Megrendeztük továbbá az első Hungarian Gulyás partinkat is, aminek az előkészületeit sokan nyomon is követtétek fészbúkon - ezúton is köszönjük a drukkolást – minden szuperül alakult. Marha megfőtt, Malátalé megivódott, Gulyás gasztroenterizálódott, Höri hülyült, Kártya kirakódott, a különböző kultúrák meg jóízűen összedörgölődztek egy kis sajttorta mellett. Sajnos fényképezni az est hevében elfelejtettünk, de álljon itt egy kép egy korábbi estéről olasz barátainkkal, akik remélem nem bánják az effajta hírnevet.

Most látom csak, hogy Dundi ígért még egy beszámolót a hálaadásos hétvégénk másik spontán programjáról, úgyhogy ha hazajön az amerkiaifoci meccsnézésről a szomszédból, jól behajtom rajta és legközelebb (remélhetőleg egy éven belül) azzal jelentkezünk. Nagyon hiányoztok! Ha netán olyan is olvassa ezt, akit véletlen nem ismerek, attól elnézést a személyeskedésért, bár miért is ne hiányozhatna. Ugye. Jesszus, hazajött a Dundi, ezek ketten megittak a szomszéddal 68 Óz sört, úgyhogy fenejól mulat, megyek is, jók legyetek, puszpusz!