Sziasztok! Nagyon félek megírni ezt a bejegyzést, ami nyilvánvaló jele annak, hogy muszáj megírnom. :D Előre is elnézést kérek azoktól akik ezt borzasztó nyálasnak/unalmasnak/álszentnek fogják tartani, de muszáj kiírnom magam.

Rengeteg félelemmel telve jöttem ki ide - egy másik kontinensre -, de miközben ezen aggódtam ráébredtem, hogy rengeteg félelemmel telve élek amúgy is, csak sosem vettem tudomást róla. Félek, hogy rossz döntést hozok, félek, hogy a Höri letépi valakinek a karját, félek, hogy a Dávid megunja, hogy félek, félek a gyerekvállalástól, félek fűtől és néha fától. Félek, hogy a barátaim nem fognak úgy szeretni, ha kiderül, hogy félek. És mivel ennyire félek, úgy teszek, mintha soha semmi nem aggasztana, vagy nem félnék semmitől. Ez a tettetés viszont - néha szó szerint – megbénít, nem merem kimondani, amit gondolok, nem merem kimutatni az érzelmeimet és nem merem elengedni magam. Komolyan, ki látott az elmúlt hónapon kívül bármikor sírni? (Leszámítva persze azokat az eseteket, mikor fizikai sérülés miatt sírtam, vagy alkohol hatása alatt sikerült kiereszteni.)

Ha sírtam is, tuti hogy elvonultam és kizárólag olyan esetekben engedtem meg magamnak, amit valamiféle képzeletbeli társadalmi ranglistán igazolva láttam. Csak hogy értsétek miféle ökölszabály volt ez, akkor mertem pl. egyedül a folyosón sírni, mikor Bogi kómába esett az intenzív osztályon és öntudatán kívül elbúcsúzott tőlünk. De nem csak a sírás ilyen, ilyen az ölelés és a mások iránti szeretetem kimutatása. Miközben „józanul” undorodom a szeretetteljes beszélgetésektől, vagy egyéb megnyilvánulásoktól, tegye fel a kezét, akit még nem ölelgettem részegen, vagy zaklattam egyéb módon. :P Most szívesen kérnék elnézést ezekért az esetekért, de nem kérek, mert ezeknek az érzelmeknek, mivel nem engedtem nekik utat, csak így megtízszerezve volt esélyük kitörni. (Akit részegen táncorogva véletlenül szájba vertem, vagy valamilyen módon megbántottam, attól viszont tényleg elnézést kérek! :D)

Mindent összegezve rengeteg mindenre ráébredtem az otthon töltött utolsó hónapban, és ahhoz képest, hogy most hétezer kilométerre vagyok tőletek, mindannyiotokat sokkal közelebb érzem magamhoz, és kijelenthetem végre őszintén én is, hogy a családnál és a barátoknál nincs fontosabb dolog az életben. Most már senkitől nem fogok undorodva elfordulni, ha elsírja magát, vagy furán kellemetlenül érezni magam, ha panaszkodik, vagy megsértődni, ha őszintén elmondja a véleményét. Vagyis egy ideig még lehet :P, de rajta leszek, hogy az érzelmek kimutatását ne gyengeségnek, hanem erősségnek lássam.

Az első lépést sikerült megtennem, bár nem teljesen önszántamból, de kezdem felismerni, hogy sokkal jobb néha kicsit megijedni, mint folyamatosan félni. Az amerikai jogi elvárásokhoz igazodva azért hozzá kell tegyem, ha gyerekek is olvasnák véletlenül a blogot, hogy ez nem vonatkozik a bukósisak/biztonsági öv, stb viseletére. Továbbá ismeretlen mélységű vízbe még mindig nem ajánlatos fejest ugrani, kivéve ha tudod, hogy biztosan mélyvíz lesz, akkor viszont a tanácsom: EGY, KÉT, HÁ….!