Sziasztok,

Ezen a héten megvolt az első hivatalos jógaórám, ami azt jelenti, hogy kiléptem a nyolc hetes kezdő tanfolyam biztonságos kis melegéből és bementem egy sima jógaórára. Ilyen tömeget még sosem láttam a teremben, meg is örültem, hogy áhh úgyse férek be, de sajnos a kérdésemre hogy árjúfull, azt felelte az oktató, hogy nyugodtan jöjjek be. Phühh. Itt már azonnal érzékelhető volt a különbség, míg a kezdő csapatban mindenki mosolygott egymásra és bemutatkoztunk, itt mindenki magával volt elfoglalva és a mellettem lévők nem mosolyogtak vissza. Mindegy gondoltam, ez nem veszi el a kedvem, hisz a jóga úgyis ilyen befelé fordulós dolog. Vagymi. Én nem tudom mit szokás csinálni, amikor az oktató aszondja, hogy egy póz közben emeljük fel a tekintetünket, mert ugye az egy zsúfolt teremben tuti a szemben lévőre esik… Ilyenkor ér a másikra nézni? Vagy amikor nem tudod oldalra kinyújtani a karod, mert ott egy másik ember karja ér sután nevetni? Hehe. Hát itt úgy tűnik nem… Pedig a kezdőórán simán megcsináltuk. Fura, de ugye egy röplabdaedzést nehéz úgy végigcsinálni, hogy ne szólíts meg senkit, még ha a nevét nem is tudod, bárkire rá lehet akasztani, hogy ugyan Nyuszifül, üssed már meg azt a labdát! Bármennyire is utálom a „mindenki mondjon egypár szót magáról” köröket, mégis jobban oldja a feszkót, mint a Széchenyi a jeget a Dunán. És az mér van hogy pont akkor nézek egy idősödő faszira, amikor az a heréit igazgatja a sokat sejtető tréninggatyájában? Aztán szerencsére a karma helyére tette a dolgokat és boldogan konstatáltam, hogy a lány, aki nem mosolygott vissza rám, jól kiesett egy pózból. Ehhehe. Persze ahogy átengedtem magam a jóleső kárörömnek, a következő én voltam a padlón. Nah de rajtam nem fog ki ez a jóga! Szépen lassan ráülök a fejére és megtanulok kesztyűbe dudálni. Féllábon.

Osztán, 3 hete hétfőnként eljárok egy beszélgetős csoportba, ahol hozzám hasonló jóhiszemű migránsok, és néhány unatkozó helyi nyugdíjas cserél eszmét az élet nagy dolgairól, angol nyelvgyakorlás címszó alatt. Most hétfőn megismerkedtem egy édesapja oldaláról Erdélyből származó idős úrral, aki azzal fogadott, hogy „Nám bászélák mágyárul!”, olyan cuki volt, tényleg nám bászél, de ezt megtanulta, mert látta a weboldalon, hogy lesz egy lány Magyarországból. Ról? Aztán ott voltak a legújabb barátnőim, egy koreai lány, aki elméleti pszichológiából írja a disszertációját, miközben a férje itt tanul az egyetemen és meglehetősen nehezen teremtik meg a napi kimcsirevalót; plusz egy vérbeli olasz lány, elképesztően cuki angol akcentussal, akinek a férje helikoptereket tervez. Lenyűgöző amúgy, ez mindent elmond a sztereotípiákról, a koreai lánnyal már 3 hete járunk ugyanoda, de még nem jutottunk el a telefonszám cserélésig. Erre berobban ide Manuela, hevesen gesztikulálva és azonnal elkéri a számomat, hogy üljünk be kávézni és csajos dolgokról csacsogni. Szerdán el is mentünk, elhívtam a koreai lányt is és hárman beültünk a belváros közepébe egy szupermenő kávézóba, ahol jólöltözött nők és üzletemberek állnak kígyózó sorban a méregerős kávékért. Hála istennek a városban a legtöbb helyen kapni amúgy rendes kávét, csak nehogy regulart kérjetek, mert akkor kapjátok azt az amerikai híg hányást. És az nevéhez híven rendesen kaparja is a torkot… Az milyen egyébként, hogy az olasz lány és a férje egy hete vannak itt, de máris megtalálták ezt a csoportot, sőt Manuéla a szerdai kávézásba is egy online marketinges kurzus után csatlakozott, amit a neten nézett ki magának és „annyira fantasztikusan érdekes élmény volt”. Ez most komolyan megmosolyogtat, hogy az élet természetesen pont annyira egyszerű, mint amilyennek látod. De végre vannak emberek, akik hasznát vehetik a keservesen megszerzett adminisztratív tapasztalataimnak, úgyhogy gyorsan el is magyaráztam mindent, amit tudok a TAJ-szám, munkavállalási engedély és jogsi szerzés ügyben.

Jah tényleg, hát nem is meséltem, hogy immár teljes legalitásban okozhatok közúti baleseteket motoros járművet vezérelve! És ami a legjobb az egészben, hogy így az én nevemre vesszük a Toyota Priust a Dávid főnökétől, mert ugye Dávidnak nincs érvényes jogsija. Háhhááhá. Persze nem azért mert megbukott, vagy ilyesmi, hanem mert random biztonsági vizsgálatra jelölte ki a Homeland Security, úgyhogy befagyasztották a jelentkezését, és sajnos nem is lehet tudni mennyi időre. Mindenestre így hirtelen halálban rám hárult a feladat, hogy megmentsem a családunk becsületét, és egy nap alatt megtanuljak tűrhető módon elbánni a Párhuzamos Parkolás kegyetlen szörnyetegével. Mivel ugye a környékünkön csak jövő májusra voltak elérhető vizsgaidőpontok, Dávid kitartóan nézelődött és lecsapott egy másnap du. 4-es időpontra a gyönyörű, 200 mérföldre lévő Carlisle kisvárosában. Muhahaa, mondtam, az tuti hogy én addig nem tanulok meg parkolni. Mindenestre Dávid szabadnapot vett ki, hogy elkísérjen és csináltunk az egészből egy jó kis kirándulást. Odafele beugrottunk a munkahelyére, ahol amíg Dundi a porraloltós tűzveszélymegfékezést gyakorolta , én a parkolóban gyaláztam a párhüzemösz párhkölászt. Így franciásan. Hát sok foganatja nem volt. Mire odaértünk a carlisle-i jogsiközpontba azt se tudtam merre van előre és csak az zsongott a fejemben, hogy tolass, aztán másfelet tekerni jobbra, aztán lassan vissza egyenesbe, ami ugye hol a tökömben van?, aztán meg a másik irányba, de ne túlságosan gyorsan, nem nem annyira, ááááhh. Mindegy, egyszer újra lehet csinálni, ha nem sikerül. Persze másodszorra ilyenkor teljesen le szoktak tisztulni a dolgok, az ember egyáltalán nem lesz se idegesebb, se hülyébb, csak szép nyugodtan korrigál. UGYE. Természetesen kikaptam az tavalyi év legmorcosabb vizsgáztatója verseny második helyezettjét, aki idén nyilvánvalóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a helyét a dobogó tetején. Még a szemöldökét is direkt borzolja reggel a tükör előtt. Nyehh, mieznekem. Erre beül mellém a csóka és aszondja hogy látom-e a bójákat. Háhhogyne látnám, nagyon szépek. Hogy ugyan parkolnék-e be közéjük a sárga csíkkal jelzett négyszögbe. Jahogy úgy érti, hogy most azzonal? Hogy parkoljak be, én most, oda? Igen, és lehetőleg ne álljak fel a járdára, mert az azonnali bukás. Óhogyne tessékparancsolni, hát miért is ne kezdenénk ezzel, legalább gyorsabban túlesem a megaláztatáson. Kicsit túlgurultam a bójákon, azon merengve, hogy mennyire felesleges begyakorolni, hogy minek is kell a vállaim vonalában lenni, mikor elkezdesz tolatni, mikor itt nincs egy autó se baszki és persze amúgy se emlékszem, minek. Nah itt bekapcsolt hálistennek az izgulós robotpilóta, fogalmamsincs hogy hogy, valószínűleg borzasztó ívben, de beálltam a bóják közé, és a biztos csak arra szólított fel, hogy Y-ban hajtsak ki a parkolóból, nem arra hogy hagyjam el a járművet és lehetőleg ne üljek többet a volán mögé. Innentől píszofkék volt az egész, kisvárosi altatódalosan ingerszegény környezetben tettünk pár kört és 8 perc 15 másodperc alatt át is mentem. Hogy mennyi a sebességhatár, kedvesuram, hát erre csak irtó lazán annyit feleltem, hogy „Tvenifájv, baszod, mennyi lenne!?” Phöhh. Innen már csak mosolyogni kellett a kamerába meg az Édes Dundira, aki az irodában sápadozott ezalatt és gondolom lélekben már könnyes búcsút vett az új autójától. :D Utána megajándékoztuk magunkat egy szuper vacsival egy hollywoodi díszletnek tűnő nyugdíjas városkában és ittunk egyet magunkra. Meg rátok! Hiányoztok!